Akereszténység már egy nagymértékben zavaros és sekélyessé lett világ közepette nyilatkoztatta ki isteni titkait; világossága »a sötétségben fénylett« és elterjedésének területét soha sem tudta maradéktalanul megváltoztatni. Ezért van az, hogy a keresztény művészet – az évezredekkel régebbi keleti kultúrák művészeteihez képest, mint amilyen az indiai vagy a kínai – sajátságosan változékony, szellemi tartalma pedig egyenetlen. A későbbiekben látni fogjuk, hogy az iszlám kultúra csak oly módon tudta egységes formanyelvét megvalósítani, hogy a görög-római világ művészi örökségét kezdettől fogva elutasította. A kereszténység vonatkozásában a dolgok másképpen alakultak: képzetvilága figurális művészetet követelt meg, így szükségszerűen azt a művészeti örökséget vette át, mely minden utólagos megtisztítása ellenére is magában hordta ama szellemtelen naturalizmus csíráit, mely már a reneszánsz gátjának pusztító átszakadása előtt minduntalan a keresztény forma elárasztásával fenyegetett. A keresztény világ valamennyi korszakában a szakrális művészet mellett létezett egy tárgya szerint egyházi, formája szerint azonban többé-kevésbé világi művészet.
A jelen írás címe nem jelentheti számunkra azt, hogy a benne foglalt ideáknak általános fontosságot kölcsönözzünk. Sokkal inkább olyan „igazságokról" van szó, amelyeket a ' megvalósítás bizonyos fázisban a szellem legelső liberációja és megtisztítása céljaként kell értelmeznünk. Az itt lefektetett diszciplína különösen a „harcosok útjára" - hogy indiai terminológiát használjunk - a ksatriyára vonatkozik. Azonban ha valaki megvalósította ennek a diszciplínának a célját, akkor bizonyos szempontok megváltozhatnak és olyan alapállapot léphet a helyükbe, amely az igazi transzcendentális megvalósítás sajátja. (Az UR csoport megjegyzése)
