I. »Maradt-e még talpon ember e pusztulás közepén?«

Felesleges optimista illúziókban ringatni magunkat: most egy korszak végén járunk. Nyugaton évszázadokon át különféle folyamatok bomlasztották -eleinte alig érzékelhetően, majd földcsuszamlásszerű gyorsasággal - az emberek normális és legitim intézményeit, elferdítve a létre, cselekvésre, megismerésre és küzdelemre vonatkozó emelkedettebb szemléletet. Ráadásul ezt a szédítő gyorsaságú zuhanó mozgást »haladásnak« nevezték. Mindenki a »haladás« himnuszát zengte, és azzal áltatta magát, hogy ez a civilizáció - az anyag és a gépek civilizációja - a par excellence civilizáció, az egész világtörténelem előre elrendelt célja. Egészen addig, amíg ennek az egész folyamatnak a végletes következményei rá nem döbbentettek némelyeket az újjászületés szükségességére.

Hogy hol és milyen szimbólumok zászlóra tűzésével próbáltak szervezkedni a lehetséges ellenállás erői, az közismert. Egyfelől egy olyan nemzet, amely mióta egységessé vált, nem ismert egyebet, csak a liberalizmus, a demokrácia és az alkotmányos monarchia sekélyes klímáját, újra elő merészelte venni Róma szimbólumát, mint az új politikai koncepció, az erély és a méltóság új eszményének alapját. Másfelől abban a nemzetben, amely a középkorban a birodalom római szimbólumát tette magáévá, ugyancsak hasonló erők éledtek fel, hogy visszaállítsák az autoritás elvét és azon értékek prioritását, amelyek a vérben, a fajban, a törzs legmélyebb erőiben gyökereznek. S miközben más európai nemzeteknél különböző csoportok már elindultak ebben az irányban, az ázsiai kontinensen egy harmadik erő, a szamurájok népe állt hadrendbe, amelynél a modern civilizáció külsődleges formáinak elfogadása nem sodorta veszélybe az isteni jogú Napbirodalom szimbólumában összpontosult harci tradícióhoz való hűséget.

 

Nem állíthatjuk, hogy ezekben az áramlatokban nagyon éles lenne a különbségtétel a lényeges és a járulékos között, hogy az ideákat az emberek adekvát meggyőződése és minősítése kísérné, hogy megszabadultak volna azon erők különböző hatásaitól, amelyeket le kell küzdeniük. Az ideológiai megtisztulás folyamata a második szakaszban mehetett volna végbe, miután már megoldottak néhány sürgető és halasztást nem tűrő politikai problémát. De így is világos volt, hogy kezd formát ölteni a »modern« társadalommal nyíltan szembeszálló erők hadrendje: egyrészt a magukat a francia forradalom örököseinek tekintő demokráciák társadalmával szemben, másrészt a nyugati ember elkorcsosulásának szélsőséges példáját képviselő civilizációval, a negyedik rend kollektivista társadalmával, az arc nélküli tömegember kommunista társadalmával szemben. A ritmus felgyorsult, a feszültségek egészen az erők fegyveres összecsapásáig erősödtek. Egy olyan szövetség szilárd hatalma kerekedett felül, amely nem riadt vissza a legtermészetellenesebb paktumtól és a legálszentebb ideológiai mozgósítástól sem, csakhogy sarokba szorítsa a világot, amely kezdett erőre kapni és a jogait kívánta hangsúlyozni. Most ne foglalkozzunk azzal, embereink mennyire álltak a helyzet magaslatán, mennyi hibát követtek el az időzítés, a megfelelő előkészítés, a kockázat felmérése terén, mert ez nem befolyásolja a megvívott harc belső jelentését. Ugyancsak nem érdekel minket, hogy ma a történelem bosszút áll a győzteseken, hogy a demokratikus hatalmak, miután összefogtak a vörös felforgató erőkkel, hogy a feltétel nélküli megadás és a totális összeomlás ostoba végletéig vezessék a háborút:, ma azt látják, hogy tegnapi szövetségeseik ellenük fordulnak, s ez lényegesen rémisztőbb veszély annál, mint amit el akartak hárítani.

 

Csak egyetlen dolog számít: ma a pusztulás világának kellős közepén vagyunk. És azt a kérdést kell feltennünk magunknak: maradt-e még talpon ember e pusztulás közepén? S mit kell, mit tudnak ők még tenni?

 

II. »Az új emberi minőség problémája«

 

Ez a probléma valójában túlmutat a tegnapi hadrendeken, mivel világos, hogy a győztesek és a vesztesek ma már azonos helyzetben vannak, s a második világháború egyetlen eredménye az volt, hogy Európát Európán kívüli hatalmak és érdekek célpontjává silányította. Fel kell ismernünk továbbá, hogy a minket körülvevő pusztulás elsősorban morális természetű. A demokratikus fogyasztói társadalomban használatos jelszavak dacára általánossá vált az erkölcsi érzéketlenség, a belső irányvesztés: a háború utáni embert általánosságban a jellem és minden igazi méltóság elvesztése, az ideológiai elsekélyesedés, a legalantasabb érdekek eluralkodása, a pillanatnak élés jellemzi. Ha ezt felismertük, látnunk kell, hogy az elsődleges probléma, amiből az összes többi fakad, lelki természetű: belülről kell újjászületni, megtalálni saját formánkat, rendet teremteni magunkban és kiegyenesíteni a gerincünket. Semmit sem tanult a.közelmúlt leckéiből az, aki manapság illúziókban ringatja magát a tisztán politikai harc és egyik vagy másik formula vagy szisztéma lehetőségeit illetően, amennyiben ez nem jár együtt egy új emberi minőség kialakulásával. Íme az alapelv, amely még sosem látszott annyira nyilvánvalónak. mint manapság: ha egy állam olyan politikai és társadalmi rendszerrel bír, amely elméletben a legtökéletesebbnek számít, viszont selejtes az emberanyaga, nos, ez az állam előbb-utóbb lesüllyed a legalacsonyabb rendű társadalmak szintjére; míg az a nép, az a faj, amely igaz embereket, helyesen érző és biztos ösztönű embereket képes produkálni, magas civilizációs szintet ér el és megállja a helyét a legsúlyosabb próbatételekben is, s ezen az sem változtat, ha politikai berendezkedése fogyatékos vagy tökéletlen. Határozott álláspontot kell tehát elfoglalni azzal a hamis "politikai realizmussal« szemben, amely csak programokban, pártszervező problémákban, szociális és gazdasági receptekben gondolkodik. Mindez mellékes, nem tartozik a lényeghez. Hogy mennyit tudunk még megmenteni, az attól függ, léteznek-e olyan emberek, akik nem formulákat prédikálnak nekünk, hanem példaként állnak előttünk, nem szállnak he a tömegek demagógiájába és anyagiasságába, hanem az érzékenység és az érdek más formáit élesztik fel. Abból kiindulva, ami még fennmaradt a pusztítások közepette, apránként fel kell építeni az új embert, akit meghatározott szellem és megfelelő életfelfogás jellemez, és bizonyos elvekhez való állhatatos ragaszkodással van felvértezve- íme, ez a valódi probléma.

 

III. »A légionárius szellem«

Létezik egy olyan szellemiség, amely mintául szolgálhat az ellenállás és a felemelkedés erőinek, s ez nem más, mint a légionárius szellem. Azoknak a hozzáállása. akik képesek voltak a legnehezebb utat választani. akik képesek voltak küzdeni akkor is, ha tudták, hogy a csata fizikailag már elveszett, akik igazolták az ősi monda szavait: »A hűség erősebb a tűznél«, és akiken keresztül érvényre juthatott a tradicionális idea, azaz a becsület és a szégyen iránti érzék - nem pedig a kicsinyes erkölcsökből eredő kicsinyes tettek. Ez az, ami alapvető, egzisztenciális különbséget hoz létre ember és ember között, majdnem úgy, ahogy egyik faj és másik faj között.

 

Másrészről ott van az azokra jellemző lét, akikben az egykori végcél immár eszközként jelenik meg, mivel bennük a sokféle mítosz ámító jellegének felismerése után érintetlenül maradt az, amit el tudtak érni maguk számára az élet és a halál határvonalán, túl az esetlegesség világán.

 

A szellem ezen formái lehetnek az új egység alapjai. A fontos az, hogy vállaljuk, alkalmazzuk őket, és a háborús időkről kiterjesszük a békeidőkre is, főként ennek a békének az idejére, amely csak átmeneti szünet, rosszul féken tartott zűrzavar - azért, hogy megtörténjen a kiválasztás és felálljon az új hadrend. Mindennek sokkal lényegibb keretek között kell végbemennie annál, amit egy »párt« jelent, amely csak adott politikai harcok mellékes eszköze; az egyszerű »mozgalomnál« is lényegibb keretek között, amennyiben »mozgalom« alatt csak egy tömegösszetartó, inkább mennyiségi, mintsem minőségi jelenséget értünk, amelyben nagyobb szerepe van az érzelmi tényezőknek, mint egy bizonyos eszméhez való komoly és egyértelmű ragaszkodásnak. Inkább egy csöndes, a mélyrétegekben zajló forradalomról van szó, amelyet a magunk javára kell fordítani, hogy kialakuljanak eleinte belül, az egyénben ama rend előfeltételei, melynek azután kívülről is meg kell mutatkoznia, a megfelelő pillanatban villámgyorsan kiszorítva a felfordulás világának formáit és erőit. Az olyan ember »stílusának« kell előtérbe kerülnie, aki önmagához és az eszméhez hűen, lankadatlan erővel tartja a pozícióit, visszautasít minden kompromisszumot, s totális elkötelezettsége nemcsak a politikai harcban, hanem a lét minden területén megnyilvánul: a gyárban, a laboratóriumban, az egyetemen, az utcán, a személyes érzelmek világában. El kell jutni oda, hogy az a típus, amelyről beszélünk, s amelynek hadrendünk sejtanyagát kell alkotnia, jól felismerhető, összetéveszthetetlen és egyértelműen megkülönböztethető legyen, s elmondhassa magáról, hogy olyan valaki, aki mozgalmi ember módjára cselekszik.

 

Ma újból ki kell tűznünk magunk elé ezt a célt, melyet egykor az Európa számára új rendet áhító erők már hangoztattak, de amelynek megvalósítását különböző tényezők mindig megakadályozták vagy tévútra vitték. Manapság a körülmények lényegesen kedvezőbbek, mert nincsenek félreértések, s elegendő körülnézni a piactól az országgyűlésig, hogy lássuk, mivé lett a hivatástudat, hogy tisztán érezzük, milyenek ne legyünk. Ebben a mocskos világban ilyen elvek uralkodnak: »Ki kényszerít rá téged?«, vagy »Előbb jön a gyomor, a bőr (a malaparte-i »bőr«!), és csak utána az erkölcs«, meg »Most nem olyan idők járnak, amikor az ember megengedheti magának azt a luxust, hogy jellemes legyen«, és végül: »Nekem családom van«. Nekünk azonban határozottan szembe kell tudnunk szállni mindezzel, mondván: »Mi nem cselekedhetünk másként, ez a mi utunk, ilyen a mi lényünk«. Nem az agitátorok és a karrierista politikacsinálók ügyeskedéseivel lehet elérni ma vagy holnap valamiféle pozitív eredményt, hanem a tegnap embereinek, vagy még inkább az új generáció tagjainak természetes tekintélyén és elismerésén keresztül, akik képesek cselekedni, és ez eszméjük garanciája.

 

IV »A polgár- és legalább annyira proletárellenes irányzat, a cselekvő személytelenség dicsérete«

Egy olyan új szubsztanciának kell tehát csendes előrenyomulással utat törnie magának, amely meghaladja a múlt kádereit, rangjait és társadalmi pozícióit. Egy új figurát kell magunk előtt látnunk, aki felméri saját erejét és elhivatottságát. Alapvető jelentőséggel bír a felismerés, hogy ennek a figurának semmi köze az osztályokhoz mint gazdasági kategóriákhoz, és a hozzájuk tartozó antagonizmusokhoz sem. Megjelenhet szegény vagy gazdag, munkás vagy arisztokrata, vállalkozó vagy felfedező, technikus vagy teológus, gazdálkodó vagy akár szűk értelemben vett politikus képében is. Ezt az új szubsztanciát a belső differenciálódás fogja jellemezni, amely akkor válik tökéletessé, amikor ismét megszűnnek a kételyek az elhivatottság, a végrehajtó és parancsoló funkció körül, amikor a megdönthetetlen tekintély helyreállított szimbóluma foglalja majd el az új hierarchikus struktúrák középpontját.

Mindez egy legalább annyira polgár-, mint amennyire proletárellenesnek mondható irányzatot határoz meg, amely mentes minden demokratikus fertőzéstől és »szociális« agyrémtől, mivel egy tiszta, erőteljes, tagolt, emberekből és az emberek vezetőiből álló világ felé vezet. Megveti a jólét polgári mítoszát, a középszerű, szabványosított, konformista, megszervezett és »átmoralizált:« életet. Megveti a kollektivista, mechanikus szemléletű rendszerekre, valamint a zavaros »társadalmi« értékeknek a heroikus és szellemi értékekkel szemben primátust biztosító ideológiákra jellemző semmitmondó köteléket. Szerintünk az igaz ember, az abszolút személyiség típusának minden területen a heroikus és szellemi értékekkel kell önmagát meghatároznia. Valami alapvetően lényeges dolog jut majd szerephez akkor, amikor ismét értékelni fogják a cselekvő személytelenség stílusát, amikor a mi fog számítani, és nem az egyén, amikor az emberek képesek lesznek rá, hogy ne magukat tekintsék fontosnak, hanem a funkciót, a felelősséget, a vállalt feladatot, a kitűzött célt. E szellem térnyerésével leegyszerűsödik számos gazdasági és társadalmi probléma is, amelyeket nem lehetne megoldani kívülről közelítve, a szellemi tényezők megváltozása, a ideológiai mételyek kiküszöbölése nélkül, amelyek már indulásban veszélyeztetnek minden visszatérést a normalitáshoz, sőt, még a normalitás jelentésének megértését is.

 

V. »A rombolással nem paktálunk<

Nemcsak elméleti orientációként, hanem a cselekvés világa szempontjából is fontos, hogy az új hadrend emberei pontosan felismerjék az ok-okozati összefüggéseket és azon áramlat alapvető folyamatosságát, amely életet adott a pártok káoszában ma versengő változatos politikai formáknak. Liberalizmus, demokrácia, radikalizmus, kommunizmus és bolsevizmus történelmileg csak ugyanazon baj fokozataiként jelennek meg, csak különböző stádiumok, amelyek mindegyike a maga után következőt készíti elő a hanyatlási folyamatban. E folyamat kezdete annál a pontnál ragadható meg, amikor a nyugati ember elszakította a hagyománykötelékét, elvetette a tekintély és szuverenitás minden felsőbb rendű szimbólumát, csalóka és illuzórius egyéni szabadságot követelt magának, tudatos résztvevő helyett atomjává vált az egységes egész szerves és hierarchikus egységének. Ez az atom végül óhatatlanul szemben találta magát a többi atom, a többi egyén sokaságával, és kiemelkedő szerepet játszott a mennyiség, a puszta számok, a szuverén gazdaságon kívül más istent nem ismerő, materializált tömegek birodalmának kialakulásában. Ebben a folyamatban lehetetlen félúton megállni. A francia forradalom és a liberalizmus nélkül nem lett volna konstitucionalizmus és demokrácia, a demokrácia nélkül nem lett volna szocializmus és demagóg nacionalizmus, a szocializmus előkészítése nélkül nem lett volna radikalizmus és végül kommunizmus. A tény, hogy ezek a változatos formák manapság gyakran egymás mellett vagy egymással kibékíthetetlen ellentétben jelennek meg, a figyelmes szemlélőt nem akadályozhatja annak felismerésében, hogy végső soron összetartoznak, láncolatot alkotnak, kölcsönösen hatással vannak egymásra, pusztán csak különböző fokait képviselik ugyanazon áramlatnak, minden normális és legitim társadalmi berendezkedés lerombolásának. Így napjaink nagy ábrándja az, hogy a demokrácia és a liberalizmus a kommunizmus antitézisei, és képesek gátat vetni az alulról jövő erők felszínre törésének, amit a szakszervezeti zsargon »haladó szellemű« mozgalomnak nevez. Ábránd: mintha azt mondanánk, hogy az alkonyat az éjszaka antitézise, a betegség kezdeti szakasza az akut és endemikus állapot antitézise, a higított méreg a tiszta koncentrátum antitézise. Azok az emberek, akik e »felszabadított« Itália kormányában ülnek, semmit sem tanultak a közelmúlt történelmének mindenütt unos-untalan ismételt leckéiből, s folytatják szánalmas játékukat a parlament karneváljában az idejétmúlt és céltalan politikai koncepciókkal, szinte haláltáncot járnak a fortyogó vulkán fölött. Nekünk azonban rendelkeznünk kell a radikalizmus bátorságával, nemet kell tudnunk mondani a politikai hanyatlás minden formájára, tartozzon akár a baloldalhoz, akár a feltételezett jobboldalhoz. S főként tudatosítani kell magunkban, hogy a rombolással nem paktálunk, hogy ha ma engedményeket teszünk, azzal a holnapi teljes pusztulásunkat idézzük elő. Nem ismerhetünk tehát megalkuvást az eszmében, s készen kell állnunk rá, hogy tiszta erőkkel lépjünk a színre, ha elérkezik a megfelelő pillanat.

 

Mindez persze azt is jelenti, hogy meg kell szabadulnunk az ideológiai torzítástól, amely sajnos még az ifjúság egy részére is jellemző: felmentést adnak maguknak a már bekövetkezett pusztítások miatt, abban az illúzióban, hogy ezekre végső soron szükség volt a »haladás« érdekében; hogy valami »újért« kell harcolni, ami egy meghatározott jövőben rejtőzik, s nem azokért az igazságokért, amelyek már a birtokunkban vannak, mivel - bár eltérő formában alkalmazva - mindig és mindenütt ezek alkották a helyes társadalmi és politikai berendezkedés-típusok alapját. El kell utasítanunk ezeket az agyrémeket. Ki kell nevetnünk azt, aki »történelemellenesnek« es reakciósnak bélyegez minket. A Történelem, a nagybetűvel írt rejtélyes entitás nem létezik. Az emberek építik föl és szedik szét a történelmet, már ameddig valóban emberek; az úgynevezett »historicizmus« többé-kevésbé azonos azzal, amit baloldali körökben »haladó szellemiségnek« neveznek, s ma csak egyetlen célja van: táplálni a passzivitást az egyre jobban elhatalmasodó s mind pusztítóbb irányzattal szemben. Ami pedig a »reakcionizmust« illeti, tegyétek föl a kérdést: Azt várjátok hát, hogy amíg ti mindent leromboltok és meggyaláztok, mi ne »reagáljunk«, hanem tétlenül szemléljük a műveteket, netán még lelkendezve folytatásra is ösztönözzünk titeket? Csakis azért nem vagyunk „reakciósok”, mert a szó nem elég erős, s főképp azért, mert mi a pozitívumból indulunk ki, a pozitívumot képviseljük, a valódi és eredeti értékeket, amelyeknek nincs szükségük a „jövő napjának” fényére.

 

A mi radikalizmusunk mellett különösen a vörös »Kelet« és a demokratikus »Nyugat« szembeállítása tűnik irrelevánsnak, s így tragikus módon irrelevánsnak érzünk egy esetleges fegyveres konfliktust is e két blokk között. Ha csak a közeljövőt nézzük, kétségkívül tényleg érvényes a kisebbik rossz választása, mert a »Kelet« katonai győzelme az ellenállás utolsó szószólóinak közvetlen fizikai pusztulását vonná maga után. Eszmei síkon azonban Oroszország és Észak-Amerika ugyanannak az Európa körül végérvényesen összezáródni készülő harapófogónak a két szárát képviselik. Ugyanaz az idegen és ellenséges erő működik bennük két különböző, de konvergens formában. A szabványosítás, a konformizmus, demokratikus egyenlősdi, a termelési láz, a többé vagy kevésbé nyíltan hatalmaskodó agytröszt, a középszerű materializmus formái az amerikanizmusban kizárólag arra szolgálnak, hogy egyengessék az utat az utolsó fázis előtt, amelyet hasonló irányban a tömegember kommunista eszménye képvisel. Az amerikanizmus csak annyiban különbözik, hogy a minőség és a személyiség elleni támadás nem a marxista diktatúra és az állam-eszme durva kényszerítésével megy végbe, hanem szinte spontán módon, egy olyan civilizáció mentén, amely nem ismer nemesebb ideált a gazdagságnál, a fogyasztásnál, a hatékonyságnál, a lázas termelésnél, vagyis a kétségbeesésig és az abszurditásig fokozza mindazt, amit Európa választott, s ott ugyanazok a motívumok valósultak meg vagy vannak éppen megvalósulóban. A primitivizmus, a mechanikus világszemlélet és a brutalitás azonbna mindkét oldalon megtalálható. Az amerikanizmus bizonyos szempontból veszélyesebb számunkra a kommunizmusnál: valamiféle trójai falónak tekinthető. Amikor az európai hagyományokból megmaradt értékek elleni támadás a bolsevista ideológiára és a sztalinizmusra jellemző direkt és leplezetlen formában történik, még felélednek a reakciók, még tarthatók bizonyos ellenállási vonalak, még ha labilisak is. Másként áll azonban a helyzet, ha ugyanez a gonosz agyafúrtabb módon működik, és az átalakulások észrevétlenül mennek végbe a szokás és az általános életszemlélet szintjén, ahogy az amerikanizmusnál láthatjuk. Könnyű szívvel viselve el a demokrácia jegyében az amerikanizmus hatását, Európa már a végső megadásra készül elő; még az is megeshet, hogy katonai vereségre sem lesz szükség, hanem »progresszív« úton, a végső társadalmi válság után érünk el többé-kevésbé ugyanerre a pontra. Ismét csak azt mondhatjuk, félúton nincs megállás. Az amerikanizmus akarva-akaratlanul is látszólagos ellensége: a kollektivizmus malmára hajtja a vizet.

 

VI. »A gazdaság démonja, deproletarizáció, a csorbítatlan hierarchizmus ideája«

Mindettől egyáltalán nem függetlenül, az újjászervezéssel kapcsolatos radikalizmusunk megköveteli, hogy ne alkudjunk meg sem a szocialista ideológia valamelyik változatával, sem azzal, amit általánosságban a gazdaság rémálmának vagy démonjának nevezhetnénk. Arról az eszméről van szó, amely szerint mind az egyén, mind a közösség életében a gazdasági tényezőnek van tényleges, jelentős és meghatározó szerepe; s az értékeknek és érdekeknek gazdasági és termelési síkon való koncentrációja nem a modern nyugati ember példa nélkül álló eltévelyedése, hanem teljesen normális dolog, nem egy esetleges nyers szükségletből fakad, hanem szándékos és dicséretes jelenség. Ennek a zárt és sötét körnek a foglya a kapitalizmus és a marxizmus egyaránt. Ezt a kört kell szétzúznunk. Amíg csak gazdasági osztályokról, munkáról, bérről, termelésről tudunk beszélni, amíg azzal áltatjuk magunkat, hogy az emberiség valódi fejlődését, az egyén valódi felemelkedését a vagyon és a javak sajátos elosztási rendszere befolyásolja, tehát köze van a nélkülözéshez vagy a jóléthez, a prosperity államához, azaz az USA-hoz vagy az utópista szocializmus államához, addig megmaradunk azon dolgok síkján, amelyek ellen küzdeni kell. Le kell szögeznünk, hogy egy normális emberiség esetében mindannak, ami gazdaság és gazdasági érdek, mint a pusztán fizikai szükségletek kielégítése, mindig is alárendelt funkciója volt, van és lesz. Ezen a szférán kívül kell körvonalazódnia a magasabbrendű politikai, szellemi és heroikus értékek rendjének, egy olyan rendnek, amely - ahogy már említettük- nem ismer és nem is fogad el »proletárokat« és »kapitalistákat«. Hozzá viszonyítva kell meghatározni azokat a dolgokat, amelyekért élni és meghalni érdemes, ki kell alakítani a valódi hierarchiát, rögzíteni az új méltóságokat, a csúcsra pedig egy magasabb rendű vezetői, hatalmi funkciót kell helyezni.

 

E tekintetben tövestől ki kell tépni a gyomokat, amelyek sokfelé gyökeret eresztettek, beleértve a mi táborunkat is. Mit kezdjünk például azzal, amikor egyesek »a munka államáról«, »nemzeti szocializmusról«, »a munka humanizmusáról« meg hasonlókról beszélnek? Miért akarják nyíltan vagy burkoltan belekeverni a politikát a gazdaságba, felelevenítve a »teljes, lényegében fej nélküli korporativizmusra« irányuló, erősen vitatható tendenciákat, amelyeknek a fasizmus egyszer már szerencsésen gátat vetett? Mivel magyarázható, hogy az »államosításban« valamiféle csodaszert látnak, és a »szociális eszmét« egy olyan új civilizáció szimbólumává magasztosítják, amely - számomra értelmezhetetlen módon - nem köthető sem a »Kelethez«, sem a »Nyugathoz«?

 

Jó, ha tudjuk, hogy olyanok is hisznek ezekben a kétes elképzelésekben, akik más tekintetben a mi oldalunkon állnak. Azt képzelik, hogy ezzel hűségesek maradnak a »forradalom jelmondatához«, holott egyszerűen csak átveszik azokat a szólamokat, amelyeket a politikai környezet sugall nekik. Ide tartozik az úgynevezett »szociális kérdés« is. Mikor vesznek végre tudomást az igazságról, hogy a marxizmus nem azért jött létre, mert ténylegesen létezett a szociális kérdés, hanem számos esetben éppen a marxizmus hatására, vagyis mesterségesen jött létre a szociális kérdés, és ebből kifolyólag szinte mindig megfejthetetlen viszonylatokban? Létrehozói az agitátorok, az »osztály-öntudat felélesztői«, akikről Lenin nagyon világosan nyilatkozott, amikor cáfolta, hogy spontán természetűek lennének a proletárok forradalmi megmozdulásai. Ebből az előfeltevésből kiindulva kellene cselekedni: elsősorban az ideológiai deproletarizáció és a nép még egészséges részének a szocialista vírustól való megszabadítása irányában. Csakis ekkor lehet kidolgozni és veszélytelenül, a valódi igazságosság jegyében véghezvinni bármilyen reformot.

 

Így kivételes esetként megfigyelhetjük majd, milyen észjárás szerint lehet a korporatív eszme ismét az újjászervezés egyik alapja; korporativizmus alatt nem egy államszerű és csaknem bürokratikus felépítésű általános szisztémát értve, amely fenntartja az egymással szemben felsorakozó osztályok romboló hatású ideáját, hanem azt az igényt, hogy a vállalaton belül szerveződjön újjá az egység, a különböző erők összetartása, amelyet veszélybe sodort és szétzúzott egyfelől a kapitalisták (és a helyükbe lépő élősdi spekulánsok és bankár-kapitalisták) hatalmi visszaélése, másfelől a marxista agitáció. A vállalatnak szinte katonai egységgé kell válnia, ahol a vezető felelősségérzete, energiája és szakértelme a közös vállalkozásban vele társuló munkaerők összetartásával és hűségével párosul. Az egyetlen igazi feladat ezért a vállalati szervezet újjáalakítása, amihez szükségtelen alantas választási és propagandacélokból az alacsonyabb rétegeknek a »társadalmi igazságosság« álcájába bújtatott lázadó szellemét dicsérő formulák alkalmazása. Általánosságban véve a hajdani szakmai és iparos céhekben dolgozókra jellemző cselekvő személytelenséget, méltóságot és összetartást kellene feléleszteni. A szindikalizmust nyugodtan száműzhetjük a maga »harcával« és hiteles zsarolásaival, melynek manapság számos példáját adja. Ne feledjük azonban, hogy csak belülről indulva juthatunk el idáig. A fontos az, hogy a társadalmi elégedetlenkedés és ellenségesség helyett a dolgozók képesek  legyenek felismerni és kedvelni a saját természetüknek megfelelő posztot, elfogadva ezzel a korlátokat is, melyek között fejleszteni tudják a képességeiket és tökéletesíthetik önmagukat: hiszen a feladatát tökéletesen teljesítő iparos minden kétséget kizáróan felette áll egy olyan királynak, aki kibújik a kötelezettségei alól és rangjához méltatlanul viselkedik.

 

Azt elfogadhatjuk tehát, hogy a műszaki hozzáértés és korporatív képviselet kiszorítsa a pártok parlamentarizmusát, de szem előtt kell tartani, hogy a műszaki hierarchiák a maguk összességében nem jelenthetnek többet a teljes hierarchia egyik lépcsőfokánál: ezek az eszközök rendjébe tartoznak, és alárendelt helyzetben vannak a célok rendjéhez képest, amelynek csak az állam kifejezetten politikai és szellemi része felel meg. Ha valaki a termelés vagy a »munka államáról« beszél. nem tesz egyebet, mint a részből csinál egészet, olyasvalamibe kapaszkodik, ami egy pusztán létfontosságú testi funkcióira redukált élő emberi szervezetnek felel meg. A mi jelszavunk nem lehet sem egy ilyen sötét és korlátolt elképzelés, sem pedig maga a »szociális« eszme. A »Kelet« és a »Nyugat« valódi antitézise nem a »szociális« eszmék”, hanem a csorbítatlan hierarchia ideája. E tekintetben megengedhetetlen minden bizonytalankodás.

 

VII. »Hierarchia, >organikus< koncepció, tekintély«

Bár a határozott és organikus politikai egység eszménye már az elpusztított világban is lényeges volt - és ezzel kapcsolatban korábban már utaltunk a római szimbólumra - mégis fel kell ismernünk azokat az eseteket, amikor a »totalitarizmus« téves iránya mentén kisiklott és jószerivel csődbe jutott ez a kívánalom. Ez is egy olyan pont, ahol világosan kell látnunk a frontok pontos elkülönítése érdekében, hogy ne adjunk fegyvert olyanok kezébe, akik tudatosan össze akarják keverni a dolgokat. A hierarchia nem azonos a hierarchizmussal (ez utóbbi egy olyan baj, amely manapság sajnos igyekszik újra feltámadni, bár visszafogottabb tónusban), és az organikus koncepciónak az égvilágon semmi köze sincs az államimádó szklerózishoz és az egyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó központosításhoz. Ami az egyéneket illeti, az individualizmust és a kollektivizmust igazán csak akkor haladjuk meg, ha emberek állnak szemben emberekkel, lényük és nemes tulajdonságaik természetes különbözőségében. Ami pedig az egységet illeti, amelynek általában meg kell akadályoznia az egyedi különválasztásának és abszolutizálásának minden formáját, alapvetően szelleminek kell lennie, egy központi orientáló hatásnak, egy impulzusnak, amely az eltérő területek szerint meglehetősen változatos kifejezésformát ölt. Ez a valódi lényege a „totalitarizmusra« jellemző merev és külsődleges kapcsolatok ellentétét képező »organikus« koncepciónak. Ilyen keretek között tökéletesen megvalósulhat az emberi személyiség méltóságának és szabadságának követelménye, amit a liberalizmus kizárólag az egyén- és egyenlőségpártiság és a magánkezdeményezés fogalomkörében tud elképzelni. Ebben a szellemben kell megalapozott és egyértelmű tagolásban kidolgozni az új társadalmi-politikai berendezkedés struktúráit. Az efféle struktúráknak azonban centrumra, legfelsőbb hivatkozási pontra van szükségük. Elengedhetetlen egy új hatalmi és tekintélyi szimbólum. A jelmondatnak e tekintetben egyértelműnek kell lennie, ideológiai mellébeszélésről szó sem lehet. Jó, ha világosan kimondjuk, hogy itt csak másodlagos szerepe van az úgynevezett intézményi problémának; a fő kérdés az, hogy mi szükséges a speciális légkörhöz, a hűséget, az odaadást, a szolgálatot, a közösségi cselekvést ösztönző fluidumhoz, hogy túlléphessünk a jelenlegi szürke, mechanisztikus, görbe úton járó társadalmi-politikai világon. Zsákutcába jutunk azonban, ha a csúcson levők nem képesek a tiszta idea valamiféle aszkézisére. Nemzeti hagyományaink néhány korábbi, nem túl szerencsés fordulata és a tegnap tragikus esetei sokakat meggátolnak abban, hogy világosan lássák a helyes irányt. Felismerhetjük a monarchikus megoldás következetlenségét is, amikor azokat vesszük tekintetbe, akik ma az eszmének csak valami csökevényét tudják védelmezni, egy kiüresedett és erejét vesztett szimbólumot, mint amilyen a parlamentáris alkotmányos monarchia. De legalább ilyen határozottan ki kell jelentenünk a republikánus ideával kapcsolatos összeférhetetlenséget. Antidemokratikusnak lenni egyfelől, »dühödten« (sajnos, ilyen kifejezésekkel élnek a látszólagos meg nem alkuvás egyes szószólói) védelmezni a republikánus ideát másfelől, nyilvánvalóan abszurdum: a köztársaság (a modern köztársaságokra gondolok: az ókori köztársaságok az arisztokraták - Rómában -, vagy az oligarchák köztársaságai voltak, ez utóbbiak gyakran önkényuralmi jegyekkel) alapvetően a jakobinizmus és a XIX. századi hagyomány- és hierarchiaellenes lázítás talaján létrejött világhoz tartozik. És jobb, ha meg is hagyjuk ennek a tőlünk nagyon idegen világnak. Elvi síkon azt a nemzetet, amely korábban monarchikus volt, azután republikánus lett, nem lehet »osztálytalanított« nemzetnek tekinteni. Itáliával kapcsolatban ne játsszunk a kettősséggel a Salo-i fasizmushoz való hűség érdekében, mert emiatt a hamis republikánus utat kellene követnünk, és ugyanezen a ponton hűtlenné válnánk valami többhöz és jobbhoz, mellőznénk a fasiszta uralom két évtizedét meghatározó ideológia fényét, azaz a tekintélyre, hatalomra, parancsra épülő államelméletet.

Csak ehhez az elmélethez kell ragaszkodnunk, anélkül, hogy engednénk a színvonalhól vagy bármelyik csoportot előnyhöz juttatnánk. A szimbólum pontosítása még várhat: a fő feladat most egy olyan szellemi környezet előkészítése, ahol megértik a sérthetetlen, kiemelt autoritás teljes jelentését visszanyert szimbólumát: ezen kritériumoknak nem felel meg sem a »felmenthető« köztársasági elnök, sem a néptribun vagy népvezér alakja, aki egy bizonytalan körvonalú, minden felsőbb jóváhagyást nélkülöző, a néptömegek irracionális erőire gyakorolt labilis tekintélyen alapuló egyéni hatalom letéteményese. Az úgynevezett »bonapartizmusról« van szó, amelynek helyesen ismerték fel a jelentését, vagyis azt, hogy nem antitézise a demagóg vagy »populáris« demokráciának, hanem logikus következménye: a spengleri »Nyugat alkonyának« egyik homályos megjelenési formája. Íme, egy újabb próbakő a mieink számára: az érzékenység mindezzel kapcsolatban. Már Carlyle is beszélt »a cselédek világáról«, akik egy pszeudo-hőst kívánnak vezérüknek- nem pedig egy igazi Urat.

VIII. »Szemben a nacionalizmussal és az általánosan elfogadott hazaeszmével«

Az eddigi gondolatsorhoz kapcsolódva még valamit tisztázni kell. Arról van szó, hogy milyen álláspontra helyezkedjünk a nacionalizmussal és az általánosan elfogadott hazaeszmével szemben. Annál is inkább beszélni kell erről, mivel manapság - hogy mentsék a menthetőt - sokan szeretnék feléleszteni a nemzet szentimentális, ugyanakkor naturalisztikus koncepcióját, ami merőben idegen az európai politika legnemesebb hagyományaitól és nehezen egyeztethető össze a korábban kifejtett állameszmével. Még ha el is tekintünk a ténytől, hogy nálunk a hazaeszmét merőben ellentétes oldalon álló csoportosulásoktól, sőt, a vörös lázítás szószólóitól hallhatjuk álszent retorikával emlegetni, ez a koncepció ma egész egyszerűen nem időszerű, egyrészt azért, mert hatalmas nemzetek fölötti blokkok kialakulásának vagyunk tanúi, másrészt pedig, mert a naturalisztikus nemzeteszmével, s még inkább a »nacionalizmussal« elkerülhetetlenül együtt járó partikularizmus közepette egyre nagyobb szükség van egy egységesítő európai hivatkozási pontra. A fontosabb mégis az elv kérdése. A politikai sík mint olyan fölötte áll az olyan naturalisztikus terminusokban kifejezett egységeknek, mint például a nemzet. a haza és a nép általános fogalma. Ezen a magasabb síkon az eszme az, ami összeköt és megoszt; az eszme, amit egy meghatározott elit képvisel és az Államban igyekszik konkretizálódni. Ezért a fasiszta doktrína - mely e tekintetben hűséges maradt a legnemesebb európai politikai hagyományokhoz- elsőbbséget adott az Eszmének és az Államnak a nemzettel és a néppel szemben: úgy fogta fel, hogy nemzet és nép csak az Állam fogalmán nyer jelentést és formát, így a létnek egy magasabb fokához kapcsolódik. Éppen válsághelyzet idején, amilyen a mai is, szilárdan ki kell tartani e doktrína mellett. Az Ideában ismerhetjük fel igazi hazánkat. Nem a közös föld vagy a közös nyelv, hanem a közös idea köt össze. Ez az alap, a kiindulási pont. A jakobinus forradalomtól kezdve egyre nagyobb tért hódított a nemzet kollektivisztikus egysége - des efijants de la patrie-, ma azonban valami másban látjuk a lényeget: ez a valami a Rend, az elvhű emberek, akik éppen az Ideából eredő felsőbb autoritás és legitimitás tanúságtevői. A gyakorlati célokat illetően kívánatos lenne egy új nemzeti szolidaritás kialakítása, de kompromisszumokba azért nem szabad bocsátkozni: ennek előfeltétele, amely nélkül minden eredmény illuzórius lenne, a leválás és az Ideához - mint politikai eszméhez és életszemlélethez - kötődő hadrendbe sorakozás. Más út ma nincs: a romok között meg kell ismétlődnie a kezdetek folyamatának, annak, amely az elitek, valamint a legfőbb hatalom és tekintély szimbólumának függvényében - mint az alaktalanságból kiemelkedő formákat - egyesíti a népeket a nagy tradicionális Államokon belül. Ha nem értjük meg az ideának ezt a realizmusát, akkor lényegében megmaradunk egy politika alatti síkon: a naturalizmus és a szentimentalizmus, ha nem egyenesen az álhazafias retorika síkján.

Legyünk óvatosak, ha nemzeti hagyományokkal is szeretnénk alátámasztani ideánkat, mert létezik egy szabadkőműves és hagyományellenes indíttatású »hazatörténelem«, amely következetesen igyekszik olasz nemzeti jelleget tulajdonítani történelmünk legproblematikusabb aspektusainak: kezdve egészen a városállamoknak a guelfizmus által támogatott felkelésétől. Az efféle tendenciózus »olaszságban« mi nem tudunk, és nem is akarunk magunkra ismerni.

Boldogan ráhagyjuk azokra az olaszokra, akik a »felszabadulással« és a partizánszellemmel a »második Risorgimentót« ünnepelték.

Idea, Rend, elit, Állam, a Rend emberei - ilyen terminusokban kell fenntartani az irányvonalat, amíg lehetséges.

 

IX. »A kultúra kérdéséről«

A kultúra kérdéséről is beszélni kell, de csak mértékkel. Mi nem értékeljük túl a kultúrát. Amit mi »világnézetnek« nevezünk, az nem könyveken alapszik, hanem belső forma, amely lényegesen határozottabb körvonalú lehet egy különösebb kultúrával nem rendelkező személy, mint egy »entellektüel« vagy akar egy író esetében. A mindenki szárnára elérhető »szabad kultúra« káros hatásai köze kell sorolni, hogy az egyént válogatás nélkül érik a különböző befolyások, és nem biztos, hogy helyes ítélőképességgel tud választani köztük és képes cselekvő álláspontra helyezkedni velük szemben.

 

Itt most csak annyiban érdemes erről szót ejteni, amennyiben világossá kell tenni, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint léteznek olyan speciális irányzatok, amelyektől az ifjúságnak meg kell védenie a lelkét és a szellemét. Korábban már értekeztem a határozottságról és a belső tartásról. Ez a stílus biztos tudást feltételez, és elsősorban az ifjúságnak kell felismernie a generációnkat megmérgező mételyt, amelynek különféle, de a torz és hamis létszemléletben megegyező változatai kihatottak a belső erőkre. Ilyen vagy olyan formában ma is jelen vannak és működnek ezek a mérgek a kultúrában, a természettudományokban, a szociológiában, az irodalomban, mint megannyi fertőző góc, amelyeket azonosítani és semlegesíteni kell. A már említett történelmi materializmuson és ökonomizmuson kívül ide tartozik a darwinizmus, a pszichoanalízis és az egzisztencializmus.

A darwinizmustól az emberi személyiség alapvető méltóságát és valódi helyét kell visszakövetelni: az ember nem egy különleges, többé vagy kevésbé fejlett állatfajta a többi között, amely a »természetes kiválasztódás« következtében föléjük magasodott, de sosem szakadt el teljesen állatias és primitív eredetétől, hanem olyan lény, akit virtuálisan a biológiai síkon túlra kell emelni. Ha ma már nem is központi téma a darwinizmus, a lényege azért tovább él. A darwini biologisztikus mítosz minden változatában pontos dogmaértékkel bír, amit gondosan óvnak a »tudomány« átkaitól mind a marxista, mind az amerikai civilizáció materializmusában. A modern ember hozzászokott ehhez a lealacsonyító felfogáshoz, magára ismer benne és természetesnek találja.

A pszichoanalízissel szemben egy olyan Én ideájának kell érvényesülnie, amely nem adja meg magát, tudatos és autonóm akar maradni, megtartva uralmát lelkének rejtett éji oldala és a szexualitás démonja felett; amely nem érzi magát sem »elfojtottnak«, sem pszichotikusan meghasadtnak, hanem kialakítja a lét és a cselekvés valamiféle felsőbb jelentéséhez rendelt képességeinek egyensúlyát. Egy nyilvánvaló konvergenciára szeretném itt felhívni a figyelmet: a pszichoanalízis és a hasonló iskolák megfosztják tekintélyétől a személyiség tudatos rétegét, kiemelt fontosságot tulajdonítanak a tudattalannak, az irracionálisnak, a >kollektív tudatalattinak« és efféle dolgoknak, s ez az egyénre vonatkoztatva megfelel annak, amit a modern társadalmi és történelmi világban a véletlenszerűség, az alulról jövő mozgás, a magasabb rendűnek az alacsonyabb rendűvel való helyettesítése, a tekintély minden formájának elutasítása képvisel. Ugyanaz a tendencia működik mindkét síkon, és a két effektus kölcsönösen kiegészíti egymást.

Ami az egzisztencializmust illeti, ha meg is különböztetjük azt, ami tegnapig csak specialisták szűk körét érdeklő tényleges filozófia - zavaros filozófia -volt, fel kell ismerni benne a rendszerré vált és bálványozott válság lelkiállapotát, a darabokra hullott és ellentmondásokkal teli embertípus igazságát, aki egy értékeitől és jelentésétől megfosztott világ közepén szorongásként, abszurd tragikumként éli meg a szabadságot, amely egyáltalán nem emeli föl, sőt, inkább úgy érzi, hogy önhibáján kívül erre ítéltetett, és nincs menekvés előle. Mindez akkor, amikor a kitűnő Nietzsche már megmutatta az utat, hogyan találjunk rá a lét értelmére, hogyan fogalmazzunk meg a magunk számára valamilyen törvényt, kikezdhetetlen értéket, a radikális nihilizmussal szemben egy pozitív, az ő szavaival élve "nemes természetű« egzisztencializmus jegyében.

Ezzel ki is jelöltük, milyen irányvonalakat kell meghaladni; ezt azonban nem intellektuálisan, hanem valóban megélve, a lelki életre és a viselkedésre vonatkozó jelentést szem előtt tartva kell végrehajtani. Mindaddig lehetetlen az újjászületés, amíg nem vonjuk ki magunkat a hamis, tévúton járó gondolkodás hasonló formáinak befolyása alól. A méregtelenítés után tisztánlátás, egyenes gerinc és erő lesz a jutalmunk.

 

X. »Kultúra és szokás között<

A kultúra és a szokás közé eső területen külön foglalkoznunk kell egy bizonyos hozzáállással. A kommunizmus meghirdette a polgárellenesség jelszavát, és ezt egyes »elkötelezett« csoportok a kultúra esetében is zászlajukra tűzték. Ebben a kérdésben mindenképpen világosan kell látnunk. Mivel a polgári társadalom valamiféle köztes állapot, két lehetőség van arra, hogy túllépjünk a polgárságon, hogy nemet mondjuk a polgár típusára, a polgári civilizációra, a polgári szellemre és értékekre. Az egyik irány még lejjebb vezet, a kollektivizált és materializált emberiség felé, a maga marxista »realizmusával«: szociális és proletárértékek a »polgári« és »kapitalista dekadentizmussal« szemben. A másik irány azé, aki azért küzd a polgárság ellen, hogy ténylegesen föléje emelkedjen. Igen, az új hadrend emberei polgárellenesek lesznek, de a már említett magasabb rendű, heroikus és arisztokratikus életszemlélettel: polgárellenesek lesznek, mert nem azokat követik, akik anyagi előnyöket ígérnek, hanem azokat, akik önmaguktól várnak mindent; s végül polgárellenesek lesznek, mert nem aggódnak örökké a biztonságuk miatt, hanem minden területen kedvelik az élet és a kockázat alapvető egységét, sajátjuknak vallva a nyers idea és a határozott cselekvés kérlelhetetlenségét. Van még egy aspektus, ami miatt az új ember, az újjászületés sejtanyaga polgárellenes lesz és élesen elkülönül az előző generációtól, és ez a türelmetlenség a retorika és a hamis idealizmus minden formájával, a nagybetűvel írt hangzatos szavakkal szemben, minden olyasmivel szemben, ami csak gesztus, frázis és effektus, ami csak látványos díszlet. Újfajta realizmussal kell megoldást keresni a felvetődő problémákra, nem a látszatra kell figyelni, hanem a valóságra, nem locsogni kell, hanem cselekedni, s mindezt csöndben és pontosan, a rokon erőkkel összehangoltan, követve a felülről jövő parancsot.

Aki csak a polgári világ bálványainak, életstílusának és konformista erkölcseinek nevében képes szembeszállni a baloldali erőkkel, már a csatatérre lépés előtt elvesztette a harcot. Nem így áll a helyzet az olyan emberrel, aki biztosan áll a lábán, aki már átment a külső és belső pusztítások tisztítótüzén. Ő politikai szempontból nem egy hamis polgári reakció eszköze, hanem általában a polgári világot és az ökonomizmus éráját megelőző, annál magasabb rendű erőket és ideálokat vall magáénak, azokra támaszkodva építi ki a védelmi vonalakat és szilárdítja meg azokat a pozíciókat, ahonnan a megfelelő pillanatban megindulhat az újjáépítési akció.

Ezzel kapcsolatban szintén egy elfeledett tradíció felélesztéséről van szó, mivel a fasiszta időszakban is létezett egy polgárellenes tendencia, amely hasonlóképpen szerette volna kifejezni önmagát. Sajnos az emberanyag ott sem nőtt fel a feladathoz. És még a retorikaellenességből is retorikát tudtak csinálni.

XI. »Az uralkodó valláshoz való viszony«

Röviden vázolunk egy utolsó problémát, nevezetesen az uralkodó valláshoz való viszonyt. Számunkra a laikus állam minden formájában a múlthoz tartozik. Különösen azt utasítjuk el, amikor bizonyos körök az »etikus állam« álcája mögé bújtatják, amely egy erőtlen, hamis, tartalmatlan »idealista« filozófia terméke. Ez a filozófia valamikor a fasizmus mellé állt, de inert természeténél fogva hajlamos a »dialektikus« bűvész-mutatványokra, Croce antifasizmusát is támogatja.

Amennyire ellenségei vagyunk a hasonló ideológiáknak és a laikus államnak, ugyanannyira elfogadhatatlannak tartjuk a klerikális vagy klerikális jellegű államot is. A vallási tényezőre mint háttérre kétségkívül szükség van ahhoz a valóban hősies életfelfogáshoz, amelynek lényeges elemet kell képviselnie a mi hadrendünkben. Evidenciának kell éreznünk, hogy e földi életen túl van egy magasabb lét is, mert csak az birtokolhat megtörhetetlen és elpusztíthatatlan erőt, csak az lesz képes abszolút lendületre, aki így érez - míg ha ez hiányzik belőlünk, akkor csak a lelkesedés ritka pillanataiban vagy az irracionális erők felszínre törésekor leszünk képesek bátran farkasszemet nézni a halállal és fittyet hányni az életre: itt nem létezik olyan diszciplína, melyet az egyén önmaga számára magasabb rendű és autonóm jelentéssel tudna felruházni. Ennek a mieink számára oly fontos szellemiségnek nincs szüksége kötelező dogmatikus formulákra, előírásszerű vallásos gyónásra; nem a katolikus moralizmus életstílusát kell követni, amelynek az emberi lélek erényessé szelídítésén kívül nem sok törekvése van. Politikai szempontból pedig ez a szellemiség óhatatlanul bizalmatlan mindazzal szemben, ami szerves része a keresztény felfogásnak, mint például a humanizmus, az egyenlőség, a szeretet és a megbocsátás elve a becsület és az igazságosság elve helyett. Persze, ha a katolicizmus képes lenne egy magasabb aszkézisre, és erre az alapra építve, mintegy a keresztes középkor legjobb szellemének felelevenítésével képes lenne a hitből egy felfegyverzett erőblokk, mondhatni egy új, összetartó és könyörtelen templomos rend lelkét létrehozni a modern világban uralkodó káosz, erkölcsi züllés, rombolás és a gyakorlati materializmus ellen -természetesen ebben az esetben, és ha legalább a Szillabushoz tartotta volna magát, szemernyi kétségünk sem lehetne a választást illetően. De ahogy a dolgok állnak, vagyis tekintetbe véve, hogy gyakorlatilag az egész felekezeti vallás egy középszerű, alapvetően polgári és parókiális szintre csúszott: le, és látván ezt a modernista engedékenységet és a zsinat utáni »megújuló« egyház egyre erőteljesebb nyitását a baloldal felé: a mi embereink számára elég lehet a szellemre, éppen mint a transzcendens valóság bizonyítékára való puszta hivatkozás ahhoz, hogy másfajta erőt kívánjanak társítani a mi erőnkhöz, hogy megérezzék, a mi harcunk nem csak politikai harc, hogy láthatatlan szentesítést nyerjen az emberek és vezetők új világa.

 

Ezzel áttekintettünk néhány alapvető orientációt a megvívandó csatához, főként az ifjúságra nézve, amelynek - tanulva a múlt hibáiból, kiemelve és átgondolva mindazt, ami esetleges szituációnak hatott, és hat ma is ~ át kell vennie a fáklyát és a jelszót attól, aki nem esett el. A lényeg az, hogy ne szálljunk le az ellenfelek színvonalára, ne érjük be a puszta szólamok hangoztatásával, ne ragaszkodjunk mindenáron a múltból ahhoz, ami - még ha érdemes is a felidézésre - nem bír az idea-erő szempontjából aktuális és személytelen értékkel, ne engedjünk a »pártokra« jellemző hamis, érdekpolitikai realizmus befolyásának. Igen, szükség van rá, hogy a mi erőink a test test elleni küzdelemben is részt vegyenek, hogy kihasítsák maguknak az összes lehetséges teret a jelenlegi szituációban és feltartóztassák a baloldali erők különben csaknem akadálytalan előrenyomulását. Az is fontos továbbá, hogy létrejöjjön egy olyan elit, amely minden erejével azon dolgozik, hogy az intellektuális következetesség és az abszolút meg nem alkuvás jegyében meghatározza az egység alapját képező ideát, és elsősorban az új ember, az ellenállás emberének alakjában fogalmazza meg, aki testben-lélekben meg nem hajolva áll a romok között. Ha megadatik, hogy túljutunk a válság, az ingatag és csalóka rend eme korszakán, csak az ilyen embereké lesz a jövő. Még ha nem is sikerülne megállítani a sorsot, amit a modern világ kialakított magának és ami most épp elsöpörni készül, azt a belső pozíciókat ilyen előfeltételek mellett tartjuk meg: amit meg lehet tenni, azt minden körülmények között meg fogjuk tenni, és olyan hazához tartozunk majd, amelyet semmiféle ellenség nem fog tudni soha sem elfoglalni, sem lerombolni.