A 102-es szoba

Új állomáshelyre, új laktanyába vezényeltek; a 102-es körletbe kerültem. Amikor a szakaszparancsnokom, egy zászlós odaküldött, még semmit sem jelentett nekem ez a szám. Aztán egyre jobban megismerkedtem vele. Pont olyan szoba volt, amilyet már más laktanyákban is megismerhettem: szekrény, ágy, asztal, szék. Minden tiszta és szabályos, és én, ahogyan a csomagjaimmal megérkeztem, úgy éreztem, mintha megzavarnám ezt a rendet. Még nem tartoztam ide. Nem volt szekré­nyem, ágyam, nem szerepeltem a szobalistán, röviden: kívülálló voltam. Zavaró tényező. Leültem egy székre és vártam. Vajon milyenek lehetnek az itteni bajtársak? Ha az embert már egy párszor áthelyezték és megjárt néhány laktanyát, nem arra gondol, hogy itt vajon jobb vagy rosszabb szobatársai lesznek-e, rövid időn belül ugyanolyan szí­vélyes kapcsolat alakul ki, mint az előző állo­máshelyen. Ezt a tapasztalat mondatja velem.

Dél.

Szöges bakancsok trappolnak végig a hosszú folyosón. Nyílik az ajtó, beözönlenek, arcok szédítő sokasága. Átmenetileg felbolydul a mozdulatlan rend, gázálarcok, derékszíjak, ka­bátok és rohamsisakok összevisszasága okoz felfordulást. Az ablaknál két ember sietősen tisztogatja az MG-t, a megmaradt vaktöltényeket összegyűj­tik. Közben két-három rövid, hozzám intézett kérdés. Már meg is van a szekrényem és az ágyam, néhány pillanatra az érdeklődés kö­zéppontjában találom magam. Nincs idő hosszas fecsegésre, a szolgálatos altiszt ebédhez hív.

Az étkezéssel eljött a kapcsolatépítés ideje is; ebéd után jóllakottan üldögélünk az asztal körül, ők kissé fáradtan, én a sok új benyo­mástól megilletődve. Így ülünk  itt,   színes pulóverekben   és   különböző   fazonú   civil cipőkben. Néhány pillanatra megszűnik az egyenruha mindent egységesítő hatalma. És ez által válik a szoba valami mássá, mint nyolc ember kis közösségévé, nyolc teljesen különböző egyéniség ül itt. Először is azok ketten, akik úgy hasonlítanak egymásra. Ők az „öregek". Már 1939-től katonák, majd min­den hadjáratot végigcsináltak, most derűs hig­gadtsággal hallgatják a szoba ifjoncát, aki oly vaskos és hetyke kiszólásokkal tarkítja elő­adását, mint egy első világháborús veterán! Éppen most jött meg a munkaszolgálatból. Még csak rövid ideje katona, és fel van há­borodva, hogy nem mehet még a frontra. Az Öregek mosolygása egyáltalán nem lenéző, inkább jóakaratú. Az ifjonc mellett ül egy széles vállú  alak,  aki némileg egy  rugórA emlékeztet. Visszahúzódó, de mindig ugrásra kész.

Brombergből származik, és a Véres Va­sárnapon szerzett sebesülések nyoma még most is tisztán látszik az arcán. Egy másik csöndben, nyugodtan ül, keveset beszél, és állandóan egy sor fényképet nézeget, ame­lyekben újra meg újra egy egzotikus környe­zetben lencsevégre kapott szép, fiatal lány ar­ca tűnik elő. Kalandos úton érkezett Dél-Amerikából Japánon át Németországba, hogy beálljon a Führer lobogója alá. Nyugodt, biz­tos mozdulatai nagyban elütnek viselkedésé­től: tört németséggel beszél a délelőtti gyakor­latokról. Szokatlan számára a kemény katona­élet, sok minden, ami számunkra természetes, neki furcsának tűnik. Ennek ellenére lelkes, hiszen önként jelentkezőként meg van győ­ződve harcunk fontosságáról. És ez a döntő: bármennyire különböző körülmények közül jöttünk is, megtaláltuk közös célunkat: Önkéntesek vagyunk, a Waffen-SS-ben.

Amikor délután újra szolgálatra jelentkez­tünk, a személyiségjegyek ismét az uniformis alá bújtak. Ott álltunk egy sorban, egyenruhá­ban, acélsisakban. Az egyéniség helyét most átvette az egység.

Mert mindannyian egyek vagyunk: a Führer katonái!

Ilyen fiúkra van szükségünk!

Csak pár nyomorúságos, koromtól elfeketült, félig elégett és beomlott faviskó, néhány száz méterrel a német állások előtt, csak egy rom­halmaz, ami utunkat állja. De a szovjetek kihasználják a kis pihenőt, szilárd állásokat ala­kítanak ki. Már két rohamcsapat is próbálkozott a kommunista tűzfészek felszámolá­sával, mindhiába. Az ellenség jól kiépített vé­delmi vonalai eddig minden rohamot vissza­vertek. De valahogyan ki kell füstölni őket, mert a két szomszédos frontszakasz már túl­haladt a falu vonalán. Éket vert a frontvonal­ba ez a keményen védett, szovjet kiszögellés. Olyan, mint egy előremeredő, hegyes, veszé­lyes tüske.

Két német század parancsot kap, hogy ké­szüljenek fel az újabb rohamra. Erősítésként a szomszédos egységtől egy rohamlöveget ké­rünk. K. őrvezető irányításával meg is érke­zik a páncélozott jármű, további 6 bajtárs is vele jön, ők is részt vesznek a rohamban. Minden készen áll. Már csak néhány perc van hátra  a támadás  kezdetéig.  Eltökéltség  és nyugalom tükröződik az arcokon. De mi ez? K. őrvezető még egyszer belenéz a távcsövébe. Lehetséges ez? Alig hisz a szemé­nek. Tényleg, nem kétséges. Semmilyen más magyarázat nincs az ellenség mozdulataira. Éppen szolgálatváltás van!  Láthatóan teljes biztonságban   érzik  magukat.   Úgy   látszik, semmit nem érzékeltek a támadás előkészüle­teiből. „Most vagy soha!" - fut át K. őrvezető agyán. Azonnal indítja a járművet. Máris felbőg a páncélos motorja. Szólnia sem kell, csak bajtársaira néz - ők is egyből „kap­csolnak", a másodperc tört része alatt felfog­ják, mi történik. Az acél szörny előregurul, szorosan mögötte rohannak  a gyalogosok. Már nyílt terepén van, minden pillanatban megindulhat az ellenséges tűz. A két, táma­dáshoz vezényelt század megbabonázva nézi a nem várt közjátékot. Mi ez az esztelen vak­merőség? De a várt ellenséges tűz nem indul. Napokig alig emelhette föl az ember a fejét anélkül, hogy egy szovjet mesterlövész golyó­ja ne száguldott volna el mellette, most miért nem lőnek? A szovjetek végül észbe kapnak, a rohamlöveg úgy 40-50 méterre lehet a falu szélétől, amikor odaát megszólalnak az első géppuskák. De már túl késő, néhány jól irány­zott lövés a páncélosból és elhallgatnak. A fémszörny tovább gurul a viskók között, egyel maga alá is  gyűr.  Az  ellenség újra tüzel. Kézigránátok robbannak, de már jönnek is elő az első kommunisták feltartott kézzel, egyik a másik után kúszik elő rejtekéből. 20, 30, 45 számolja az őrvezető, mint fölriasztott patkányok özönlenek elő a fedezékekből. Az őrvezető már száznál tart, mire a két század is megérkezik a  faluba.  A löveg személyzete - élén K. őrvezetővel - e merész akcióval meg­tisztította a frontszakaszt, bátorságával sok bajtárs életét kímélte meg. Amikor pár nap múlva K. őrvezető jelentke­zik a hadnagyánál, hogy átvegye tőle a vas­keresztet és a szakaszvezetői előléptetést, a hadnagy többek között megkérdezi azt is, hogy hány éves. „Tizennyolc hadnagy, úr, de (teszi hozzá rögtön, mintha úgy érezné, hogy fiatalsága magyarázatra szorul) „mielőtt be­léptem volna a Waffen-SS-be, a Jungvolknál rajvezetőként megtanultam, hogy élesben, adott körülmények között, néha olyat is meg kell tennünk, amire előzőleg nem kaptunk pontos utasítást." „Elhiszem" -mondja a had­nagy mosolyogva; „Csak így tovább, fiam! Mert olyanokra, mint te és a bajtársaid, nagy szükségünk van."

Páncélosok előre!

Alig járható, keskeny ösvények a mocsáron át, végtelen orosz erdők elhagyatott útjai: ilyen körülmények között nyomulnak előre a páncélosok. De máris új küldetés a láthatáron! A jól megtermett keletfríz T. főhadnagy in­dulás előtt még egy utolsó pillantással végig­méri embereit. Tudja, hogy a legjobb fegyver is hatástalan, ha nem megfelelően kezelik. Ott van a Meis környékéről származó irányzója, H. őrvezető, és a vorarlbergi töltő, W. őrvezető. Közülük egy sem idősebb 21 éves­nél, de mindegyikük tudja a kötelességét és majd most is megállják a helyüket ugyanúgy, mint máskor.

A Ja... közelében lévő Be....n átívelő hidat kell bevenniük. A parancsnok az órájára néz: pontosan 16:35. A motor beindul. Meleg van, izzadságcseppek gördülnek végig az emberek poros arcán. A páncélos belsejében pokoli a hőség. De erre most senki nem gondol; min­denki az előttük álló kemény küzdelemre kon­centrál. Az út két oldalán elterülő erdőkben kommunisták lapulnak, folyamatos gyalogsá­gi tűzzel árasztják el a környéket. Ám próbálkozásuk hiábavaló, a harckocsi pán­célját nem fogja a golyó. Az ellenség gondol­kodás nélkül tüzel, kínjukban mi mást tehet­nének? A fiúk a páncélosban mosolyogva összenéznek.

A távolból egy szovjet löveg lő rájuk és talál is, de ennek sincs semmi hatása. Rendületlenül haladnak előre. Feltűnik a szov­jetek hídfőállása.

Páncélosuk úgy gurul előre a földúton, mint valami felvezető jármű egy katonai parádén. De mindannyian tudják, hogy még csak most jön a java! A főhadnagy higgadtan elemzi a helyzetet. A falu utcájának elején és közepén összesen 10 páncélos és 3 páncélelhárító üteg áll. Rövid parancsokat osztogat. A páncélos elkezdi a tüzelést, méghozzá olyan pontos­sággal, mint egy jól kiképzett mesterlövész te­repgyakorlaton. Mindössze két perc telik el, 7 páncélos és 3 páncélelhárító üteg máris lán­gokban áll. Tűz mindenütt. Esmost egyenesen tovább a híd felé! Az ellenség fejvesztve me­nekül. Két szovjet gyalogosszázad hadrendje teljesen felbomlott. Közöttük az a 3 szovjet páncélos, amelyet még nem ért utol a végzete. Mindenki a túlpart felé menekül. A zűrzavar­ban a bolsevisták keresztülhajtanak saját em­bereiken is.

T. Főhadnagy géppisztolyt tart a kezében. Minden felé tüzel. A páncélos rágördül a 150 méter hosszú hídra. A cél, a túlpart elérhető közelségbe kerül. A páncélos már jó 60-70 mé­tert maga mögött tudhat, amikor a vezető bal­ra néz és meglátja a fekete négyszögletes do­bozt. „A pokolba!" - káromkodik. Nincs idő a gondolkozásra. Még rengeteg menekülő szov­jet van a hídon. Vajon az ellenség tekintettel lesz a saját embereire? Hatalmas robbanás, a fahíd összeroskad. Mélybe zuhanó kommunisták halálsikolya hal­latszik: részben megégnek vagy a rájuk zuha­nó gerendák sújtják halálra őket. A főhad­nagy a robbanás pillanatában, géppisztolyát kezében tartva lehúzza a fejét. Villámgyor­san tűnik el a nyílásban, de ahhoz mégsem elég gyorsan, hogy az arca meg ne égjen. A páncélos 10 métert zuhan, de mindannyian megússzák sérülés nélkül. Anyag, konstruk­ció és szakértelem bizonyít a gyakorlatban. Szerencsére a Be... folyó ezen az oldalon nem túl mély, így a páncélos kievickélhet a partra. T. főhadnagy fájdalmas arcsérülése ellenére is megpróbál a lehető leggyorsabban kijutni. De a nyílást eltorlaszolják a rájuk zuhant geren­dák.

Nagy nehezen sikerül eltávolítani a romok egy részét, így egy kis résen keresztül végül kipréselheti magát. A romokon keresztül el­indul a hátrahagyott part felé. Úgy tűnik, mintha a másik parton lévő szovjetek csak er­re a pillanatra vártak volna. A golyók csak úgy röpködnek a főhadnagy körül. Méterről méterre küzdi magát vissza, és mikor végre újra szilárd talaj van a lába alatt, jelenti az ütegparancsnokának: „A személyzet él, de nem tudja elhagyni a páncélost!,, Az ütegparancsnok a második páncélosban volt, amely közvetlenül az első mögött haladt, míg a többiek nagyobb távolságról követték. A robbanás pillanatában 10 méterre tartózko­dott a hídon, amely ott sértetlen maradt. Visszahátrált és parancsot adott, hogy 70 mé­ternyire állítsanak fel egy páncélelhárító üte­get, ezzel sakkban tarthatják az ellenséget. Az ütegparancsnok hat önkéntessel a tankban rekedt három bajtárs megmentésére indul. Ködvetők mesterséges ködfüggönyének oltal­ma alatt igyekeznek előre. A vállalkozás si­kerrel jár, mindössze egyikük szenved kisebb sérülést.

T. főhadnagyot hátraküldik, sebesülését orvos látja el. Növekvő fájdalmai ellenére egy óra múlva már ismét a folyónál áll, páncélosa „egészségi állapota" felől érdeklődik. Minden­képpen meg akar győződni arról, hogy a pán­célos tényleg sértetlenül állta-e ki a kemény próbát. A kérdés nem hagyja nyugodni: ami­kor a páncélost végre kiszabadítják és kiderül, hogy kifogástalan, harckész állapotban van, mintha mi sem történt volna, azonnal újra át­veszi a parancsnokságot. „Csak egy jelenték­telen zavaró tényező" - vonja meg a vállát. Olyan arcot vág, mintha ő maga is hibás len­ne az elszenvedett késedelemért. Mi is jellemezhetne ennél jobban egy olyan embert, aki 3 nap leforgása alatt 2 roham­löveggel 24 tankot, 12 páncélelhárító üteget és 5 löveget lőtt ki?

A további híradókapcsolat zavartalan...

Híradós egységünk eredetileg egy nyomorú­ságos viskóban rendezkedett be, de mivel a nehéztüzérségi lövedékek és a szovjet repü­lők bombarepeszei keresztültörték a vékony falakat ezért kénytelenek voltunk „egy emelettel lejjebb" költözni, hirtelen ötlettel a házi­kó krumplivermébe vettük be magunkat. Egy sor erős gerenda, némi szalma és agyagos föld segítségével védtük magunkat a föntről jövő „áldástól", mivel a fejünk fölött csak úgy röpködtek a gránát- és bombarepeszek. Az itteni „bunker" az utolsó, amely még tartani tudja a kapcsolatot a parancsnoksággal. Lent a pincében rendületlenül dolgozunk. Fent néhány gránáttalálat jóformán elsöpri a mennyezetet és a falakat. Aztán egy távolabb becsapódó bomba lökéshullámától kártyavár­ként dőlnek le a még megmaradt falak. A nagy rakás fatörmeléket a tűz egy halom fe­ketén izzó faszénné emészti. Az utolsó láng­nyelveket végül a keletről fújó jeges, havas szél oszlatja el.

A jeladónál görnyedő férfiak fölött, a leégett, gomolygó füstfelhőbe burkolózó faluban tom­bol a harc. Minden egyes házért és romért kü­lön meg kell küzdenünk. A szovjet katonák ellentámadással próbálkoznak, körbezárt baj­társaik megmentéséért keményen küzdenek. A férfiak a gödörben - mert a pince nem na­gyobb - hallják a német gépfegyverek gyors ugatását, a válaszoló szovjetek lassabb ritmu­sát, saját tüzérségük lövéseit valamint az el­lenséges gránátok és bombák becsapódását. Minden becsapódáskor homok és fekete fa­szénhamu hull a nyakukba a romos mennyezetről. A föld reng, a szoba megremeg. Hideg hólé csorog végig a hátukon, fekete csíkokat hagy maga után. Mocsok, mocsok, még több mocsok! „Az ördögbe!" Cseppenként hull alá az elszenesedett tetőről. „Ta-tata-ta..." kattog az adóvevő. „Bum-bum" - hallatszik kintről. Dolgoznak a német pán­célelhárító ütegek. A kézifegyverek zaja egyre erősödik, a gépfegyverek szédítő tempóban tüzelnek.

„Bum-bum" - hallatszik újra meg újra. Egy hírvivő érkezik zihálva a szűk bejáraton át, pár pillanatra leül, arcáról fáradt mozdula­tokkal törölgeti az izzadságot és a koszt. Egy híradós meggyújt egy cigarettát és a kimerült hírvivőnek adja, aki még mindig nem szól, csak fejbiccentéssel köszöni meg a figyelmes­séget. A rádiós átveszi tőle a helyzetjelentést és már továbbítja is a parancsnokságnak. „Ta-tata-ta."

Az emberek feje fölött, most minden eddi­ginél közelebbről megint felzeng a „bum-bum". A híradósok némán figyelik bajtársu­kat, valamennyiük szemében ugyanaz a kér­dés tükröződik. A futár egyszerre orron és szájon át szívja be a füstöt, majd egykedvűen megszólal: „Szovjet páncélosok". Hirtelen felugrik és már el is tűnik fent a pince nyílásában. A fentről lehallatszó dübörgő zaj egyre  erősödik,  lassan  kivehetővé  válik  a lánctalpak zörgése is. A pince szűk falai meg­remegnek, az ellenséges tank egyre közelebb jön, felettünk fog áthaladni! Hirtelen az egész építmény remegni kezd. Fentről hallatszik az összetörő fa recsegése-ropogása. A tető lejjebb ereszkedik. Homok, hó és faszilánkok potyog­nak. A sarkokban elhajlanak, eltörnek az el­szenesedett gerendák, és látni engedik a fa természetes világos színét. Az emberek szoro­san a pince falához simulnak. Nincs is utála­tosabb a lassan araszoló lánctalpak csörgésé­nél és csikorgásánál! A döngölt agyagpadló kőkeményre   fagyott   darabjai   a   nyakukba hullnak. A pince egyik oldala nem bírja to­vább a terhelést; összenyomódik és mind több törmelék hatol a szűk térbe. A nehéz tank lánctalpai csak lassan haladnak át a fejük fö­lött. A hatalmas szerkezet súlya alatt megrop­pan a tető, omladoznak a falak. Az adóve­vőket törmelékréteg borítja, az emberek a föl­dön fekve rázzák le magukról a koszt. „Ki fog tartani a tető?" Az emberek lélegzet­visszafojtva figyelnek, ekkor még az a halvány fény is kialszik, ami eddig legalább né­mileg megvilágította a pincét. „A francba!" Kis petróleumlámpánk csörömpölve gurul a földön. A páncélos végre úgy dönt, hogy he­lyet változtat, tompa zajjal továbbáll. Félelmetes csend honol a bunkerben. Egy kéz tapogatózik a sötétségben. Végre egy örömteli kiáltás: „A tető kibírta!" Felkapcsolunk egy zseblámpát, majd a gyufa által életre keltett petróleumlámpa fényénél következhet a kár­felmérés. E rövid szemle után máris ott ál­lunk a gépek előtt és a puszta kezünkkel bá­nyásszuk ki őket a törmelék alól. Jól tudjuk: „mi vagyunk az utolsó kapcsolat"-lázas gyorsasággal igyekszünk újból beüze­melni gépeinket. A vezetékek elszakadtak, a gépek belseje tele porral és törmelékkel. Biz­tos kézzel teszünk rendet a káoszban, egyi­künk már az adóvevőt próbálgatja, de egyen­lőre nincs kapcsolat. Tovább próbálkozunk. A rádiós feszülten fülel, de még mindig nem hall semmit. „Ta-tata-ta" - megy az üzenet, majd egy kapcsolás után a várakozás, de még mindig semmi. Egy ember néhány baltacsa­pással éket ver a mennyezetről lelógó vastag gerendába. Jelentkezik a parancsnokság. Végre! „Ta-tata-ta" - megy az üzenet. „A híradóállomást ellenséges támadás érte, az ösz-szeköttetés helyreállt, a további híradókapcsolat zavartalan..."

Mi, az SS katonái tudjuk, hogy a csapata­inkhoz jelentkezők rendkívül szigorú váloga­táson mennek keresztül. Ez bajtársi közössé­günk rendíthetetlen alapja. A Führer szavai­val élve: Az önkéntes szolgálat és kötelesség­teljesítés mindig csak a legjobbak cselekedete­inek volt mozgatórugója, soha nem az átlagé.

Vikingek állnak itt!

A magasan fénylő Hold milliónyi kristályként ragyogtatja előttünk a havat itt, a senki föld­jén.  A befagyott folyó ezüstszalagként fut előttünk. Érdekes érzés, hogy itt, hazánktól, Dániától oly messze, ugyanazokra a csilla­gokra tekinthetünk a hideg keleti égbolt alatt, mint amelyek tiszta éjszakákon szülőföldünk felett ragyognak. Gondolataink az égbolton keresztül haza, szeretteinkhez szállnak. Éjjel 3 óra. Néhány órán keresztül nem hallot­tunk fegyverropogást. Ez a nyugalom tényleg jó hatást gyakorolt ránk, de most jobbra tő­lünk megszólal egy géppuska. A jéghideg éj­szaka tökéletes szélcsendjében jóformán min­den mozdulatot érzékelünk odaátról. A köz­vetlenül előttünk elterülő bozótosban hallani a szovjetek léptei alatt ropogó havat. Valószínűleg most van náluk a váltás. Gépfegyvereink máris tüzet nyitnak a hangok irányába, válaszként néhány puskalövés hal­latszik, aztán újra csend. Ám rövid időn belül felhangzik a jól ismert süvítő zaj, melyre mindannyian behúzzuk a fejünket: ellenséges gránátvetők hangja. Halk sistergés  a levegőben,  majd becsapódások. Szerencsére a szovjetek lövései túl rövidek, de egyre pontosabbak lesznek. Halljuk, ahogy a repeszek különös zúgással repülnek el a fe­jünk fölött. Erről a mellettünk álló tüzérségi megfigyelő így vélekedik: „Nos, uraim, akkor talán próbáljuk meg ezeknek, a csibészeknek a gondolatait másfelé terelni!" Ezzel felhívja az ütegét és megadja az ellenséges gránátve­tők pontos koordinátáit. Néhány perc múlva már a saját ütegünk hangját halljuk. Egy hosszabb, fütyülésre emlékeztető hang tölti be a levegőt, és már látjuk is a becsapódásokat. Egyik a másik után, sárgásvörös tüzek gyúl­nak a túloldalon. Az ellenséges gránátvető most adós marad a válasszal. Röviddel ezu­tán figyelmeztetést kapunk: „Ellenséges fel­derítő osztag! Hóleplet viselnek!" A kommunisták - miután átkúsztak a befa­gyott folyón - mostanra eltűntek a tőlünk bal­ra eső frontszakasz természetes fedezékei mö­gött. A folyópartot itt magas hóbuckák szegé­lyezik, így csak bizonyos részekre van rálá­tásunk. A szovjet felderítő csapat ott remek fedezéket találhatott.

A feladat: elkapni őket! Nehezíti a helyze­tünket, hogy a Hold vastag felhőtakaró mögé rejtőzött, nem látni semmit. Rövid időközön­ként fehér rakétákat lövünk fel, hogy jobban lássuk a terepet, de a felderítőknek sajnos nem akadunk a nyomára. Kár! Szívesen meg­ismerkedtünk volna velük. Most jött el a pillanat, amire itt a fronton min­dig számíthatunk: piros rakéták - ez szovjettá­madást jelent. Hirtelen elfelejtjük az arcot és végtagokat kínzó hideget. A puskák kibizto­sítva, a gépfegyverek tüze az előttünk lévő terepet pásztázza, a tüzérség és a gránátvetők zárótűzzel biztosítják állásainkat. Ebben a hi­hetetlen felfordulásban a szovjetek újra és új­ra megpróbálkoznak őrült ötletük, a támadás és az áttörés keresztülvitelével, igaz nincs is más választásuk. A komisszárok, a politikai tisztek hajtják előre őket bele a biztos halálba, fegyvereink kereszttüzébe. Egyetlen „sikerél­ményük" önmaguk megsemmisítése. Ahogy a nap első sugarai felbukkannak a horizon­ton, meglátjuk az előttünk tornyosuló hulla­hegyeket. Százával rohantak a halálba. Alig néhányan érték el állásainkat, ahol őket is el­érte végzetük. Mi, germán önkéntesek, a né­met SS-bajtársakkal együtt újra érvényt sze­reztünk jelmondatunknak: „Megközelíthetnek, de áttörni soha nem fognak, mert itt vikingek állnak!"

A mi „páncélos orvosunk"

A sebesültek ellátása orvosaink, beteghordo­zóink és szanitéceink legnemesebb feladata. Kötelességük teljesítése közben gyakran saját életüket kockára teszik csak azért, hogy a szükséges segítséget megadhassák. Sok eset­ben nagyon nehéz megközelíteni a sebesül­teket. Az ütközet a sebesültekre és minden egyéb külső tényezőre való tekintet nélkül változatlan hevességgel folytatódik tovább, a sebesült pedig magatehetetlenül fekszik a go­lyóáradat közepén s talán el is vérzik, ha nem jön időben a segítség. Ilyenkor minden perc drága. A csapatorvos minden helyzetben arra törekszik, hogy a lehető leggyorsabban első­segélyben  részesítse a sebesült bajtársakat. Számtalan kísérletet tettek már új, gyorsabb, biztonságosabb szállítási módok kialakításá­ra, ám gyakran az ellenséges tűz és a terepvi­szonyok szinte lehetetlenné tesznek minden mozgást. De végül mindig van megoldás! Újra ott vagyunk, szemben az ellenséggel. A gyalogság bekeríti őket, ám a szovjetek elke­seredetten védekeznek, és az ellenséges tűz oly mértékben erősödik, hogy kénytelenek va­gyunk bevetni páncélozott járműveket is. A csata előrehaladtával kezdenek visszafelé szál­lingózni az első sebesültek: ki a saját lábán, kit hordágyon hoznak... Ekkor egy, a kötöző­helyen jelentkező könnyebb sérült több, sú­lyosan sebesült bajtársról tesz jelentést. Végül hozzáteszi: „De az erős ellenséges tűz miatt lehetetlen őket megközelíteni. " Csak ez kell a csapatorvosunknak! - Akit mi már régóta csak „páncélos orvosnak" hívunk. Elszántan csak ennyit mond: „Na, azt szeretném én látni!" -és  azonnal  parancsot  ad egy éppen hasz­nálaton kívüli parancsnoki páncélos kiüríté­sére. Néhány perc múlva már indulnak is a frontvonalra, a többiek után. Heves golyózá­por közepette halad előre sebesültek után ku­tatva „páncélos orvosunk" járműve. Meg is találja az elsőt. Megkerüli, és úgy irányítja a páncélost, hogy a szanitécek védve legyenek az ellenséggel szemben. Az eszméletlen kato­nát beemelik a járműbe, ahol megkapja az el­ső, talán életmentő injekciókat. A páncélos las­san elindul visszafelé.

A páncélos újra és újra feltűnik; egyesével menti ki bajtársainkat. Az ütközet alatt a szá­zad két orvosa folyamatosan váltja egymást. Tegnap megint a rohamtüzéreknél jártam, a két orvos épp akkor ment át az udvaron. Az udvaron tartózkodó katonák hirtelen elcsön­desedtek, vigyázzba vágták magukat előttük és tisztelegtek.

Az orvosok fogadták a tisztelgést és tovább­haladtak. Miután eltávolodtak, az egyik kato­na rágyújtott, nagyot szippantott cigarettájá­ból, és elismerően bólintott: „Ezek ketten tudják a kötelességüket!" - törte meg a tisztelgés csend­jét. Kell ennél nagyobb elismerés egy SS-orvosnak?

Menetelés a végtelenbe

Kivonják őket jelenlegi állomáshelyük védel­mi vonalaiból: 120 km-t tesznek meg jórészt gyalog egy olyan hely felé, ahol éppen döntő ütközet van kialakulóban, ahol mindannyiuk töretlen erejére szükség lesz. Ők, az egyszerű parancsvégrehajtók, egészen az elvezénylésük előtti utolsó napig semmit sem tudtak új kül­detésükről. Talán néhányan éppen ezekben a napokban gondoltak arra, hogy milyen jó is lenne végre eltávozást kapni... Ehelyett most újabb feladat vár rájuk. Felmálházás és indu­lás!

A parancs derűs fogadtatásra talál: úgy van­nak vele, hogy ez a „kis levegőváltozás" a hetek óta tartó bunkerélet után mái^- önma­gában is új és jelentős esemény. Hozzászoktak már a hirtelen változásokhoz, az azonnal végrehajtandó parancsokhoz, a ne­héz körülményekhez...

Hamar alkonyodik, de ők még sötétedés után is órák hosszat menetelnek. A századok egy­más után, szakaszonként vonulnak, fegyve­reiket lovas szánon vontatják maguk után. Elől a tisztek, akiket csak az anorákjuk csuklyája alól alig kikandikáló ezüst szalagról lehet megismerni. Utánuk a katonák tömegei. Szür­ke alakok hosszú sora; egy hang nélkül vo­nulnak a végtelen síkságon. A kemény feladat végrehajtásához minden erejükre szükségük lesz, már megtanulták, hogyan gazdálkodja­nak vele.

Az úton néha civilekkel találkoznak: azok csak állnak és kővé meredten bámulják őket. Persze megértik a civilek viselkedését: talán az egyenruha vagy egyfajta kisugárzás teszi, hogy mindazok számára idegennek és zárkó­zottnak, gyakran félelmetesnek tűnnek, akik nem az ő életüket élik, akik nem tartoznak közéjük.

Az új frontszakaszra vezető útjuk során szám­talan falun haladnak keresztül, de csak kevés­ben találnak éjszakai szállásra: a feladat sür­gőssége miatt alvásidejüket a még elviselhető minimumra korlátozzák. Még magasan jár­nak a csillagok a jéghideg éjszakai égbolton, mikor álmosan és megviselten ők már újra az utcán vannak, hogy nekivágjanak az aznapi útszakasznak. Tudják: nagy szükség van rá­juk ezen a bevetésen, most újra megmutat­hatják, hogy mire képesek. Mindössze egy-egy káromkodással, vállrándítással juttatják kife­jezésre a jól megérdemelt pihenés iránti igé­nyüket. És még ezekben a megnyilvánulá­sokban is van egyfajta sajátos, szerény büsz­keség: a hadvezetés újra egy ilyen hatalmas feladat elé állítja őket, és azért őket, mert csak ők képesek az akció végrehajtására. Ez szá­mukra valahol már természetes is. Időben érkeznek, és bár a menetoszlop erősen megnyúlt (néhány szakasz lemaradt az erőlte­tett menetben), azért lassan de kérlelhetet­lenül, feltartóztathatatlanul haladnak előre, egyre közelebb a célállomáshoz. Az erre a tájra oly jellemző, állandóan jeges szél porhavat fúj az útjukba, gyakran csak a fejük látszik ki a fehér viharból, ahogy lassan a szélirányba fordulva haladnak előre jeges szempillákkal, bejegesedett arcvédővel. A változatosság kedvéért aztán ismét azon kristálytiszta napok egyike következik, ami­kor a hideg minden eddiginél kegyetlenebbül és fagyosabban, csontig hatol, és senkit sem kímél. Ez a menetelés tisztnek és közkatoná­nak egyaránt megpróbáltatások sorozatát je­lenti, de amikor végre elfoglalják új állásaikat, az eligazításon útnak indított egység teljes létszámmal jelen van! Kis csoportokban vo­nulnak végig a főutcán, az első vonal felé, és amikor meglátják az első halott szovjet kato­nát, tudják, hogy már nincsenek messze. Újra leszáll az est és az SS-katonák a támadás előtt még utoljára nyugovóra térnek. A falu szélén egy osztag könnyű tábori lövegeket állít fel, ezek már az éjszaka folyamán tűz alá veszik az ellenség állásait. A falu nyomorú­ságos viskóiban összezsúfolva, félálomban ül­ve vagy állva, a szerencsés kevesek fekve vár­ják a reggelt. A parasztházak falai, ablakai a tábori tarackok minden lövésénél megremeg­nek, néha velük rázkódik néhány kimerült bajtárs is. Négy kilométernyire keletre húzó­dik az első falu, amelyet be kell venniük. A tüzérség egész éjszaka lőtte a települést, ahol már az első lövések után házak gyulladtak ki.

A hajnalban rohamcsapatokba szerveződő ka­tonák is látják az égő házakat: ott még a bolsevisták az urak. A lángok fénye vörösre festi az SS-ek arcát, az ég alja is vörös és füst száll fel az égő házak romjairól. -40°C fokban kezdődik a támadás, amely nem hirtelen rohammal, hanem fokozatos, lassú előnyomulással bontakozik ki. Mennyire különbözik ez a harcmodor attól a számtalan ütközettől, amelyekben a nyár és az ősz folyamán vettek részt! Kis, szétszórt ra­jokban, térdig érő hóban bukdácsolva, kúszva küzdik magukat előre nehézkesen, a hideg el­len dupla köpenyben és hólepelben, fegyve­rüket elgémberedett kézzel mellkasukhoz szo­rítják... Ha nem lenne hó és hideg, egyetlen rohammal kiűznék az ellenséget állásaiból, így teljesen más. Itt a legkegyetlenebb ellen­felek a hó, a hideg és a szél. Mire szembe­kerülnek az ellenséggel, a lábak elfagynak, de a test az előrehaladás nehézségeitől izzadt­ságban úszik.

Ekkor az ellenséges géppuskák és gránátve­tők leadják az első lövéseket, mire ők a hóba vetik magukat, a hihetetlen hideg azonnal jéggé fagyasztja homlokuk izzadtságcseppjeit. És újra föl, minél nagyobb távolságot megten­ni, míg az ellenséges fedezékekből előtörő golyózápor újra a hóba nem kényszeríti őket. Közben a lusta nap is felkel, kitekint a párás égre, de olyan gyenge a fénye, hogy az alakok nem vetnek árnyékot. Délutánra még erősebb a lehűlés, ám addigra már rövid, de annál ke­gyetlenebb harc árán bejutnak a faluba, ahol elgémberedett kezeiket megmelengethetik az égő romokon. A harc most már az éjszakai szállásért folyik! A szovjeteket kiszorítják a jeges pusztába, a menekülő bolsevisták sok halottat hagynak hátra.

A hadművelet tíz napig tart, elsősorban az éjszakák átvészelése nehéz. De a kitűzött célt elérik. Az offenzívát páncélosok és vadász­repülők is támogatják, ezek a bekerített szov­jetek utolsó ellenállási gócpontjait is felmor­zsolják. A támadás utolsó napjaiban a legyő­zött ellenfél katonái nagyobb csoportokba verődve bujkálnak remény és cél nélkül, szer­teszét a pusztaságban. A csontkeményre fa­gyott föld miatt beásni nem tudják magukat, éjszakára nem találnak menedéket, utánpót­lási vonalaik elvágva. Újra és újra megpróbál­koznak az áttöréssel, de a gyűrű egyre szo­rosabbra zárul körülöttük. Esélyük sincs a menekülésre.

A hadműveletek lezárása után felröppen a hír: három nap pihenő van kilátásban! Ezek­ben a napokban a falvak utcáin rendfenntar­tói minőségben tűnnek fel annak a hadsereg­nek a katonái, amely ismét elérte a kitűzött célt. Ők a Waffen-SS altisztjei: őrvezetők, tizedesek, szakaszvezetők... A legjobb katonák közé tartoznak, harcolva küzdöttek végig ma­gukat egész Európán. Mindenhol ott voltak a germán nemzetközösség eme legjobbjai, akik­nek harci tapasztalata semmi által nem pótol­ható. Feladatuk fontosságának, küldetésük nagyszerűségének tudatában sajátosan emel­kedettnek, büszkének, szinte megilletődöttnek tűnnek ezek az ismeretlen, névtelen SS-katonák, akikre egész Németország bizalom­mal tekint, és akiknek vállán a nemzet jövője nyugszik.

(In: Téged hív az SS! : szemelvények az „1943.évi SS-zsebnaptár” és a „Téged hív az SS” specifikus kiadványokból. Ford. Szeltner Andor, Nemzetek Európája Kiadó, 2007. )

Last update : 2007. October 13.

Keywords : SS; világháború

Average user rating

   (0 szavazás)