A „holocaustnak", illetve a „soah-nak" a mítosza az alapja Izrael Állama létrehozásának 1947-1948-ban, és ez idővel ennek az államnak pajzsává és kardjává vált. E mítosznak és ártal­mas következményeinek leküzdésére a történelmi revizionizmus adódik az egyedüli lehetséges eszköznek. A revizionizmus, mint ilyen a szegények és gyengék atomfegyvere e világ gaz­dag és hatalmas embereinek Nagy Hazugsága ellen. Anélkül, hogy bár­kit is megölne, a revizionizmus képes volt alapjáig megsemmisíteni min­den idők egyik legveszélyesebb törté­nelmi hazugságát az európai zsidók ellen elkövetett állítólagos népirtás­ról (annak több milliónyi „túlélői­vel"!) és az állítólagos hitleri gázkam­rákról (amelyek a valóságban soha­sem léteztek, sem Auschwitzban, sem sehol másutt!).

A második világháború befejezése után, 1945-től kezdve a nyugat-európai hatalmak látták, hogy a gyarmataik ha­marosan elvesznek. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy pontosan ebben az időszak­ban keletkezett és kapott erőre paradox módon két különös jelenség. Mindkettő 1948-ban, a gyarmatok általános meg­szűnésének kellős közepén jött létre: Dél-Afrikában az apartheid intézménye­sülése, és a Közel-Keleten egy rasszista és gyarmatosító ország erőszakos létrehozása, amely magát „Zsidó Államnak” nevezte és ellátta magát egy „Zsidó Hadsereggel”.

A dél-afrikai apartheid olyan negatív reakciókat provokált az úgynevezett nemzetközi közösség részéről, hogy el­tűnt a történelem színpadáról. De Izrael Állama a maga határai között fenntartotta magát Palesztina földjén, és ma jobban, mint valaha a nagy nyugati hatalmak pénzelik és látják el fegyverrel, elsősor­ban és legnagyobb mértékben Németor­szág és az USA. Sőt, atomhatalommá vált.

A gyarmatok világméretű megszűnése folyamatának közepén a Palesztina bru­tális gyarmatosításában rejlő visszásság könnyen megmagyarázható. A nyugati világ népei, a zsidó-cionista propagan­dagépezet által rászedve, engedték ma­gukat meggyőzni, hogy a második világ­háború alatt Adolf Hitler megkísérelte kiirtani a zsidókat, mégpedig különösen kegyetlen, szisztematikus módon. Hitler­nek a látszat szerint sikerült 6 millió ártatlan zsidót megölni, főleg a „gázkam­ráknak" nevezett kémiai mészárszékek­ben. Ezért az 1947-ben létrehozott ENSZ tagállamainak érvelése a következő volt:

1)  a legutóbbi háborúban a németek egy előzmény nélküli mártíromságig ter­jedő csapást mértek az európai zsidókra; 2) ezért parancsolóan szükséges, hogy e közösség túlélőinek segítséget nyújtsa­nak; 3) ezeket az embereket minden le­hetséges eszközzel kárpótolni kell; 4) ki­vételes szenvedésért kivételes jóvátétel jár: természetesen, nem szokás egy nép­nek egy másik nép országát akárcsak részlegesen is odaadni, de a zsidók számára, akik oly sokat szenvedtek, kivételt kell tenni, ... a palesztinok kárára. („ Mi­ért nem az európai bűnözők kárára?" -tűnődött hangosan Arnold Toynbee, a brit történész, aki maga is hitt a holo­caustban.)

Általában tilos elrabolni más tulajdo­nát, tilos kiűzni erőszakosan egy népet a saját földjéről, e nép rabszolgává tételé­re törekedni, megtagadni a jogot a saját államához, egy hadsereghez, saját pénz­nemhez, diktálni annak jogrendszerét, bezárni és olyan börtönben tartani, amelynek a falai jóval magasabbak és fé­lelmetesebbek, mint a „berlini fal". Mindazonáltal ez az, amit a diaszpórában élő zsidók, dacolva a legalapvetőbb tör­vényekkel és jogokkal, 1948 óta tesznek. Figyelmen kívül hagyták az ENSZ-nek tett, arra vonatkozó összes ígéreteiket, hogy részben tiszteletben tartják a pa­lesztinok jogait, és később semmisnek tekintették az ENSZ összes felhívását a rendezésre. Napjainkban a zsidók és a ci­onisták mindazt, aki fegyveresen ellenáll nekik, „terroristának" nevezik. Mindaz, aki az ő gyarmatosításuk ellen szót emel, „antiszemitának" van minősítve. Végül, mindaz, aki bebizonyítja, hogy a „ holo­caust", illetve a „soah" valójában csupán mítosz, „ holocaust-tagadónak" nyilvá­nítják, akit a kétség ördögi szelleme ösz­tönöz.

„ Terrorista", „ antiszemita", „ holoca­ust-tagadó" - ezek a szavak Káin bélye­gét nyomják az Önök homlokára. De a történész kötelessége utánajárni, meglátni, megközelíteni a realitást, amely e sértegetések mögött rejtőzik. És a kérdéses realitás az, hogy a zsidók és a cionisták hazudtak és továbbra is hazudnak. Az ő állítólagos „holocaustjuk" törté­nelmi hazugság, amely rendkívül hasznot hajtó a számukra, és amelyet az ő szempontjukból minden áron vé­delmezni kell. Ezen égbekiáltó hazug­ság és szinte csillagászati méretű csalás fényében mind a palesztinokat kirabló és gyilkoló cionistáknak, mind a cionizmust pártoló és pénzelő diasz­póra-zsidóknak a tettei rendkívül sú­lyosak.

Hitler hatékonyan törekedett kiűzni a zsidókat Európából. Németország előtt számos más ország ezer éven át egészen a modern időkig óhajtotta kiűzni a zsidó­kat a maga területéről. Ennek a szinte egyetemes elutasításnak a motívumaival kapcsolatban Bemard Lazare: Antisze­mitizmus: története és okai című, 1984-ben megjelent könyvében összegzés­ként azt írta, hogy minden helyen és min­den időben a zsidók saját magatartá­sának következménye volt, hogy a kezdetben szívesen látott zsidók hosszú távon a hazai nép türelmetlenségét és ellenük való lázadását váltották ki.

A háború előtt és alatt, és még 1945 áprilisában is Hitler és a nemzetiszocia­lista vezetők számos alkalommal nyilvá­nosan azt a javaslatot tették, hogy az an­golszász szövetségesek vigyék el az eu­rópai zsidókat a saját országukba. „Ha Önök ezeket a zsidókat olyan csodála­tosnak találják, mi ezeket Önöknek át­adjuk. Miért haboznak?"- a nemzetiszo­cialisták értelemszerűen, világosan ezt mondták. Néhány ritka esettől eltekint­ve, a szövetségesek vagy hallgatással vagy elutasítóan válaszoltak, mivel töké­letesen tisztában voltak azzal, hogy Hitler egyáltalán nem szándékozik kiirtani a zsidókat. Például dokumentatív bizonyí­tékunk van arra vonatkozólag, hogy a rangidős ellenséges tisztségviselők: Churchill, De Gaulle, Eisenhower, Sztá­lin, Benes és mások nem hitték el a gáz­kamrák fantasztikus meséjét. Ez magya­rázza azt a tényt, hogy a háború alatt és után rádión keresztül sohasem beszéltek ezekről a bohózatba illő szörnyűségek­ről. Hitler csupán „a zsidókérdés terüle­ti végső megoldását" akarta elérni. Az udvari történészek szisztematikusan ki­törlik a számukra kellemtelen „területi" melléknevet; inkább azt választják, hogy csak egy „végső megoldásról" beszél­nek, és e rossz mondatrövidítésnek köszönhetően hagyják, hogy az embe­rek úgy értsék: itt a zsidókérdésnek egy módszeres megsemmisítés általi megol­dásáról volt szó! A valóságban Hitler azt akarta elérni, hogy a zsidók számára egy terület legyen fenntartva valahol Eu­rópán kívül, de nem Palesztinában.

Mindazonáltal, mivel gyakorlatilag le­hetetlen volt néhány millió zsidótól meg­szabadulni, illetve számukra területet találni a háború alatt, elhatározta, hogy bizonyos számú zsidót (nem mindet!) koncentrációs táborokban, illetve mun­katáborokba zár, azt remélve, hogy a „ zsidókérdés" megoldódik a háború be­fejezése után. A táborok vezetőinek és az orvosoknak az egészségügy és a higiénia területén kifejtett erőfeszítései ellenére félelmetes járványok pusztítottak a táborokban, különösen a tífusz. Meg kell mondani, hogy néhány nemzedéken át a tífusz helyhez kötötten gyakori volt a ke­leti zsidók között. A háború utolsó hó­napjaiban, különösen az angolszász légitámadások és a szovjet csapatok foly­tonos betörései következtében Németor­szág apokalipszisen ment keresztül, az ipar és közlekedés megbénulásával min­denkinek a sorsa jelentősen rosszabbodott. Amikor a szövetségesek felszabadí­tották a táborokat, állhatatosan lefényké­pezték a halottakat és a haldoklókat, és a fényképeket terjesztették világszerte, míg maguknál tartották azokat a felvéte­leket, amelyek azokat az internáltakat mutatták, akik mindennek ellenére jó egészségnek örvendtek. Lefilmezték a krematórium-kemencéket, mintha a né­metek ezeket emberek meggyilkolására használták volna, holott ezek a kemen­cék holttestek elhamvasztására szolgál­tak, lévén a hamvasztás egészségesebb és modernebb módszer, mint a temetés, különösen az olyan helyeken, ahol a jár­ványok és fertőzések veszélye fennáll. A szövetségesek a fertőtlenítő gázkamrá­kat is bemutatták, mintha azok a foglyok meggyilkolására lettek volna alkalmaz­va, pedig azokat a valóságban a ruhák fertőtlenítésére használlak, és így min­denki egészségét védték. Bemutatták a rovarirtó Zyklon-B kannáit is, mintha ezt a terméket emberek gyilkolására al­kalmazták volna, holott ezzel tetveket (a tífusz hordozóit) irtották. Bemutattak haj-, cipő-, szemüveg- és ruhakötegeket, mintha ezek a tárgyak az elgázosított sze­mélyekhez tartoztak volna, holott közis­mert volt, hogy a háború alatt az egész blokád alá helyezett Európában, amikor szinte mindenből hiány volt, minden le­hetséges anyagot újra hasznosítottak, köztük az emberi hajat is, amelyet fel­használtak az akkori iparban. Ezért meg­szokott gyakorlat volt, hogy mind a táborokban, mind a táborokon kívül számos áruházat, illetve üzletet létesítettek, ame­lyekben a hatóságok megpróbálták újra hasznosítani mindezeket a tárgyakat és anyagokat. Más szóval, összegezve: azt a tevékenységet, amelybe Németország, mint modern állam azért kezdett, hogy megmentse az emberek életét és bizto­sítsa a túlélését egy katonai és gazdasági háborúban, a szövetséges hatalmak a maguk ügyes propagandájukkal úgy ál­lították be, mint emberi lények megsem­misítésére irányuló tevékenységet. Ez a propaganda tudta, hogyan kell kiaknáz­ni a régi babonákat, amelyek szerint az orvos, a kémikus és a tudós kéz a kéz­ben járnak az ördöggel.

Ami Németországot illeti, teljesen tönkretett állapotban nem volt más lehetősége, mint az, hogy alávesse magát a győztesek akaratának. A Nürnbergi Perben és száz másik kirakatperben megakadályozták, hogy szabadon fel­hozzon érveket a maga védelmében, és minden hitelre méltó bizonyíték nélkül, minden hitelre méltó technikai és tudo­mányos vizsgálat nélkül a győztesek ki­nyilvánították hihetetlen gaztettekben a bűnösségét. Németország meghajolt előttük, hatvan éven át bűnösként vádolta önmagát, vezetői és elitrétege nem szűnt meg az önostorozással, amelyet rámértek a nagy legyőzött népre. Német­országnak nem volt más választása. Ha napjainkban valamikor egy magasabb rangú német tisztviselő hajlandó lenne kiállni és kinyilvánítani a holocaust ha­zugságát, a zsidók ezt követő lármája és a világsajtó méltatlankodása olyan mér­téket öltene, hogy elrendelnék Németor­szág bojkottját, a német részvények összeomlanának értékükben, és az ország a tömeges munkanélküliség és összeom­lás felé tartana.

A revizionisták részletesen bebizonyí­tották, hogy sohasem létezett, és nem is létezhetett olyan hitleri rendelkezés, amely a zsidók meggyilkolását megpa­rancsolta volna. Bizonyítékaink vannak arra, hogy még a háború alatt is azokat a német katonákat vagy tiszteket, akik akár csak egyetlen zsidó férfi vagy nő meggyilkolásában bűnösök voltak, had­bíróság elé állították, halálra ítélték és agyonlőtték. Ez a tény természetesen nem jelenti azt, hogy az orvlövészek és partizánok ellen is küzdő német katonák a harc hevében ne lettek volna képesek túlkapások vagy erőszakoskodások el­követésére polgári személyekkel szem­ben, a világ összes többi katonáihoz ha­sonlóan. De a nemzetiszocialista Német­országban nem létezett semmi olyan pa­rancs, direktíva vagy eligazítás, amely előírta volna bárki számára a zsidók meggyilkolását. Nem létezett semmilyen intézkedés egy szándékolt megsemmisí­tési tervezet végrehajtásának ellenőrzé­sére: nem volt ilyen költségvetés, nem volt olyan hivatal, illetve hivatalos sze­mély, amelynek vagy akinek feladata lett volna egy ilyen politika kivitelezése.

1942. január 20-án a „ Wannesee-i Konfe­rencia" elnevezésű összejövetelen 15 né­met tisztségviselő néhány órán keresztül nagy vonásokban megvitatott egy prog­ramot, amely a zsidóknak Európából va­ló kitelepítésével kapcsolatos, és - mivel ezzel meg kellett várni a háború végét -átmenetileg a program azzal is foglalko­zott, hogy a zsidók közül a munkaképes férfiakat és nőket kényszermunkára kell fogni. Ugyanezen értekezlet során előirányoztak egy zsidó „ megújulást" vala­hol Európán kívül a háború után, egy „csírasejtből", amely a legjobb elemek­ből jön majd létre. A háború előtt, és még a háború korai stádiumában is a néme­tek komolyan foglalkoztak azzal a meg­oldással, hogy az európai zsidókat kite­lepítik Madagaszkár szigetére. Ezt az el­gondolást 1937-ben tanulmányozták a lengyel, francia és brit hatóságok, sőt még az amerikai zsidó Joint Distribution Commitee (Egyesült Elosztási Bizottság) is, de a konfliktus kiéleződésével el kel­lett vetniük. A németek az európai zsi­dók Palesztinába való telepítését végig határozottan ellenezték. Már 1944 janu­árjában a britekkel való tárgyalás alatt a Német Külügyminisztérium megállapí­totta, hogy ha a britek tényleg beleegyez­nének, hogy befogadnak egy 5000 zsidó­ból álló konvojt, amelynek 85%-át gyer­mekek, és 15%-át őket kísérő felnőttek alkotnák, ez csak azzal a feltétellel való­sulhatna meg, hogy végleg befogadják őket és megtiltják a későbbi kivándorlá­sukat Palesztinába.

„A Birodalmi Kormány nem vehet részt olyan manőverben, amely azt a célt szolgálja, hogy megengedjék a zsidók­nak, hogy a nemes és bátor palesztin né­pet kiűzzék szülőföldjükről, Palesztinából. Ezek a tárgyalások csakis azzal a feltétellel folytatódhatnak, ha a Brit Kor­mány kijelenti, hogy kész a zsidókat be­fogadni Nagy-Britanniába és nem Pa­lesztinába, és garantálja számukra az angliai végleges letelepedést". (Von Thadden emlékeztetője, Német Külügy­minisztérium, Belföldi II. Csoport, Ber­lin, 144. április 29. Ezt a dokumentumot az angolszász szövetségesek NG-1794 szám alatt katalogizálták, és Franciaor­szágban másolatot készített róla Henri Monneray, a Nürnbergi Per francia vád­hatóságának egykori segítője, a „La persécution des juifs dans les Pays de l'Est („A zsidók üldözése a keleti országok­ban") című könyvében, dokumentum­gyűjtemény, Párizs, a zsidó dokumentá­ciós központ kiadványa, 1949.169-170. o.)

1945. január 18-án Heinrich Himmler a svájci követtel, Jean Marie Lusy-vel való tárgyalás után a következőket írta egy személyes feljegyzésben (a svájci kö­vei az amerikaiak felé közvetített):

„ Újra, pontosabban kifejtettem neki a nézetemet [a zsidókról]. Mi a zsidókat munkára fogjuk, beleértve természetesen a nehéz munkákat is, mint út- és csator­na-építés, bányász-munka, és ennek kö­vetkeztében magas volt a halálozási arányszám. Mivel tárgyalások kezdőd­tek a zsidók helyzetének javításáról, át­lagos munkára alkalmaztuk őket, noha természetesen a fegyverkezési iparban kellett dolgozniuk, a németekhez hason­lóan. Álláspontunk a zsidókérdéssel kap­csolatban: mi egyáltalán nem vagyunk érdekeltek Angliának és Amerikának a zsidókat érintő álláspontjában. Egy do­log világos: az [első] világháború utáni, több évtizedes tapasztalatunk alapján mi nem óhajtjuk jelenlétüket sem Németországban, sem a német élettérben, és e témával kapcsoltban nem megyünk bele semmilyen vitába. Ha az amerikaiak igényt tartanak rájuk, üdvözöljük ezt. Nem engedhető meg, hogy a zsidók, aki­ket mi kiengedünk Svájcon keresztül, va­laha is Palesztinába kerüljenek. Mi tud­juk, hogy az arabok éppen annyira elve­tik a zsidókat, mint a németek, és mi nem engedjük meg azt a helytelenséget, hogy még több zsidót küldjenek ahhoz a szegény néphez, amelyet már meggyö­törtek a zsidók". (Eredeti dokumentum, Himmler saját kezű feljegyzései, Werner Maser által reprodukálva, a „Nürnberg, Tribunal des Sieger" című könyvében, Dr. Ömer Knaur, München-Zürich, 1979. 262-263. o.).

Adolf Hitler és Hajj Amin Al Husseini, jeruzsálemi főmufti egyfelől a britek, másfelől a szovjet kommunizmus elleni közös harcukban szövetségesek voltak. Olyan SS-alakulatok, mint a „Hanschar" (görbe élű hosszú kard) és a „Szkander bég" hadosztályok, részben vagy egész­ben moszlimokból álltak, és Európa különböző pontjain (Franciaországtól kezdve) csatlakoztak arabok a német ügyhöz. Irakban Rashid Ali, és Indiában Subhas Csandra Bose, az Indiai Nemzeti Hadsereg létrehozója is részt vett Német­ország oldalán a britek elleni harcban.

Napjainkban a zsidó és cionista pro­paganda be akarja szennyezni ezeknek az embereknek a nevét, mint ahogy be­szennyezi a világ többi részét. Ez a pro­paganda vádolja a szövetségeseket, hogy közömbösök maradtak a zsidók szeren­csétlen sorsa iránt. Megrója a semleges országokat, hogy nem vettek részt a Né­metország elleni keresztes háborúban. Vádolja a Vatikánt. Vádolja a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságát. Vádolja azokat a zsidókat, akik a háború alatt a „Zsidó Tanácshoz" tartoztak és kapcso­latot tartottak a németekkel. Vádolja a Stern Csoport cionistáit, akik 1941-ben katonai szövetséget ajánlottak fel Német­országnak a britekkel szemben. Megrója mindazokat a cionistákat, akik koráb­ban letelepedtek Palesztinában, a sajtó­jukkal együtt, mivel a háború alatt két­kedéssel fogadták a zsidók a Babi Jar-ban és másutt végbement tömegek lemé­szárlásával kapcsolatos szóbeszédeket, vagy a gázkamrákkal kapcsolatos híre­ket. Vádolja csaknem az egész világot.

Legfőbb ideje, hogy véget vessünk a vádaskodás ezen áradatának, amely a „holocaust" mítoszából származik. Az 1980-as évek óta jelentős történészek és más szerzők, akik néhányan zsidó szár­mazásúak, végre tudatára ébredtek a re­vizionista érvelés megalapozottságának, és ennek következtében megszűntek hinni a „holocaust"-tanban, a „gázkam­rákkal" kapcsolatos hamisításban, an­nak állítólagos „hatmillió áldozatával" együtt. Ezzel párhuzamosan a cionizmus rangidős képviselői lassanként arra kez­denek késztetést érezni, hogy szakítsa­nak a „Nagyobb Izrael" utópiájába vetett hitükkel. Ez a két hit, ez a két mítosz, amely végeredményben egy és ugyan­azon dologra vonatkozik, a történelem szemétdombjára fog kerülni.

Irán és annak elnöke, Mahmud Ahmadinedzsád e kettős mítosz elleni küzdelem élvonalához csatlakozott. Nemcsak Palesztina és az arab-moha­medán közösség tartozik hálával ne­kik, hanem szemmel láthatóan csak­nem az egész világ.

(Ford.: Tudós-Takács János)

Last update : 2007. October 13.

Keywords : holokauszt; zsidók

Average user rating

   (0 szavazás)

Display 5 of 8211 comments