Az alábbi fontos cikk kifejti a trockista kommunizmus uralkodó szere­pét a globális hatalomban. Trockisták irányítják a Demokrata Pártot az Új Baloldal által és a Republikánus Pártot a neo-konzervatívok által. A zsidó marxista León Trockij (1879-1940) (eredeti vezetékneve: Bronstein) úgy lépett a nyilvánosság elé a Szovjetunió alakulásának kez­detén, mint a mensevikek vezére. A Lenin és Sztálin által vezetett bolse­vikek gyors forradalmat akartak, amelynek érdekében az orosz nem­zsidók tömeges legyilkolása szüksé­ges eszköz volt az egy országban (a Szovjetunióban) létrejött zsidó ál­lam abszolút hatalmának konszoli­dálása végett. A mensevikek olyan forradalmat akartak, amelyet a nem­zetközi zsidó hatalom fokozatos konszolidációja követ minden or­szágban, amelynek érdekében a tö­meggyilkosság öncél. A bolsevikok mintegy 80 millió oroszt gyilkoltak meg állami terrorral.  A mensevikek talán 1 milliárd embert öltek meg a vi­lágméretű állandó háború által.

A baloldal nem-zsidó emberei kö­zött tevékenykedő trockistákat arról lehet felismerni, hogy azt állítják: a bolsevizmus nem tiszta formája a marxizmusnak, és az ellenségeiket, mint fasisztákat" támadják. A jobb­oldaliak közötti trockistákat zsidó­imádatukról lehet azonosítani arról, hogy Izrael zsidó államát mindenek fölé helyezik. A trockisták mindkét csoportja a marxi „történelem vé­gét", vagyis a civilizált emberiség vé­gét igényli. (A szerk.)

A neo-konzervatívok és az apologétáik azt akarnák a nagyközönséggel elhi­tetni, hogy a neokonok korábban, olyan baloldaliak voltak, akik jobb belátásra tértek, és odáig jutottak, hogy elvetették a liberális, illetve a marxista ideológiát meggyőződésből és elvileg. Ez a hivata­los vonal sajnálatos módon elfogadott bölcsességgé vált, kétségtelenül az arra irányuló neokon törekvéseket tükrözve, hogy elrejtsék azt a tényt, hogy az ő át­alakulásuknak sem a motívuma, sem a megtörténte nem volt őszinte.

Annak érdekében, hogy megérthes­sük az igazi cselekvési tervüket, ami a neokonzervativizmust nagyrészt ösztö­nözte, és folyamatosan ösztönzi, vissza kell tekintenünk a mozgalom kezdetére és a vezetőinek kulturális hátterére.

Vitathatatlan tény, hogy a neo-konzervativizmus kezdeti szellemi nagyságai közül sokan korábban marxisták voltak (közülük a leghíresebb az 1940-es évek­ben Irving Kristol, újabb híres példa Dávid Horowitz), és a neo-konzervativizmusnak (mint magának a marxiz­musnak) mind a kezdete, mind a folyta­tódása nagyrészt zsidó intellektuális je­lenség. A XX. század elején a marxizmus aránytalanul sok zsidó hívet vonzott ma­gához,  számos kézenfekvő okból.  A vonzerőnek számos összetett pszicholó­giai és szociális oka van, és mind főleg abból a tényből ered, hogy a marxista nemzetköziség olyan ideológia, amely természeténél fogva követőket a gyökér­telen, vallástalan városi intelligencia köréből talál.

Mindazonáltal ezen elemzés céljai szempontjából fontosabbak a bolseviz­mus iránti zsidó rokonszenvnek a gya­korlati okai. Az európai és amerikai zsi­dók egyformán mélyen gyökerező gyű­lölettel viseltettek az európai kontinens a hagyományos rezsimjei és vallásai iránt, különösen a cári Oroszországgal és a különböző kelet-európai népekkel szemben, a (valódi és képzelt) „üldözés" és „pogromok" miatt, amik ott előfor­dultak, így, amikor a bolsevikok meg­döntötték a cárt, megsemmisítették a gyűlölt ortodox egyházat, tehetetlenné tették a vallásos földbirtokos parasztsá­got és a hagyományos orosz hatóságokat a nagyrészt zsidókból álló népbiztosok­kal helyettesítették, a zsidó világ (benne az olyan állítólagos „kapitalistákkal", mint a Schiffek és a Rotschildok) magáé­vá tette mind a forradalom ügyét, mind a marxista ideológiát.

Miközben Oroszország ténylegesen zsidó gyarmattá vált, ahol az „antiszemi­tizmus" halállal büntetendő bűntény volt, és a hazai nem-zsidó kultúrát gya­korlatilag kiirtották (a nagyrészt zsidók­ból álló vezetőségnek köszönhetően, amelyhez olyan személyek tartoztak, mint Trockij, Zinovjev, Kamenyev és Szverdlov, akiket a szolgalelkű filosze­mita Lenin vezetése fogott össze), a zsi­dók mindenütt a világon hasonló forra­dalmak lehetőségében reménykedtek. Fegyvertársaik valóban keményen dol­goztak azért, hogy hasonló változásokat hozzanak létre Magyarországon (Kun), Ausztriában (Adler) és Németországban (Lisner). A fasiszta és náci mozgalmak hatalomra jutása csak arra szolgált, hogy még egyértelműbbé tette a zsidó támoga­tást a nemzetközi kommunizmus javára. Ez a szinte teljes egyetértés megváltozik két fejlemény következtében: egy­részt a szovjet kommunizmus jellegében végbemenő eltolódás, másrészt Izrael Ál­lam megalapítása miatt. Az a tény, hogy Sztálin tisztogatásainak számos korábbi bolsevik kollégája áldozatul esett (közöt­tük Trockij, akit a száműzetésében meg­gyilkoltak), továbbá az 1939-es paktum Hitlerrel és a Sztálin zsidóellenes elő­ítéleteiről szóló híresztelések sok poten­ciális támogatót habozásra késztettek. Amikor Hitler megtámadta a Szovjetuni­ót, világossá vált, hogy az orosz tömegek nem a bolsevizmus érdekében, nem egy olyan ideológiát támogatva fognak har­colni, amely őket a nyomorba taszította, hanem az orosz-vér és föld védelmében hajlandók fegyvert fogni. Ettől kezdve a szovjet vezetésnek azokra a valódi nacio­nalista elemekre kellett támaszkodni, amelyeket a korai bolsevikok olyan ke­ményen törekedtek kiirtani. Ez eredmé­nyezett egyre növekvő toleranciát az orosz ortodox egyház iránt és egyre csökkenő zsidó jelenlétet a szovjet polit-büróban és a KGB-ben. Így a Szovjetunió éppen azokat az elemeket „árulta el", amelyek olyan vonzóvá tették a zsidó vezető réteg számára, hogy együttmű­ködni kezdtek vele.

Talán még jelentősebb tényező volt a neo-konzervativizmus létrejöttében a független Izrael Állam megjelenése. Mi­közben sok zsidó marxista buzgón támo­gatta a cionista állomot, az intellektuáli­san, következetesebb baloldal szemben állt a cionizmussal, mert minden nacionalizmus, köztük a zsidó nacionalizmus is, ellensége a globális proletár forrada­lomnak, így a zsidó baloldaliak, akik egykor az internacionalizmust támogat­ták a nem-zsidó népek irányában, arra kényszerültek, hogy kiegyezzenek a na­cionalista ideológia burkolt tartalmával a saját nacionalista érzelmeikre való tekin­tettel. Ezért egy olyan ideológiára volt szükségük, amely lehetővé teszi szá­mukra, hogy a káposzta is megmaradjon (ellenezhessék a nem-zsidó nacionaliz­must), és a kecske is jóllakjon (támogas­sa Izraelt), és akkor kitalálták világnézetként a neo-konzervativizmust.

Ugyanakkor, jóllehet  a Szovjetúnió  kezdetben támogatta Izraelt, az 1948-as függetlenségi háborúja alatt, az izraeli kormány számára világossá vált, hogy az USA és a Szovjetunió között kétsarkúvá vált világban az USA lesz a gazdagabb és tőle nagyobb anyagi támogatás remél­hető. Az 1950-es években, majd a szuezi háború idején, tekintet nélkül a fennma­radó zsidó lojalitásra a kommunizmus irányában, a frontvonalak már kialakul­tak: Izrael az USA és általában a Nyugat táborához tartozott, és az arab népek ar­ra kényszerültek, hogy érdekszövetséget kössenek a Szovjetunióval.

Aligha véletlen egybeesés, hogy a szovjet kommunizmus jellegének meg­változása és Izrael Államnak USA-szövetségessé válása ugyanabban az időben történt, amikor a neokonzervativizmus befolyásos politikai mozgalommá vált. Összes beszédük a „kapitalizmusról", a „demokráciáról", a „szabadságról" és a „szabad piacról", és az a tény, hogy oly sok zsidó baloldali vált egy gyors fordu­lattal az USA támogatójává a hideghábo­rú során, mivel Amerika szolgálhatott életmentő rendszerül Izrael számára, és védőbástyául az újjáéledő orosz „anti­szemitizmus" ellen, az ő igazi cselekvési tervüket teljesen áttetszővé tette. Ugyan­ennek a jelenségnek lehetünk tanúi nap­jainkban, mivel számos zsidó liberális demokrata vált pártot és csatlakozik a Republikánus Párthoz, mivel az utóbbi jobban támogatja Izraelt és keményebb politikát hirdet az arab népek felé. Min­den „kirakatrendezés" az újonnan fel­talált „patriotizmusukkal" és „ameri­kanizmusukkal" kapcsolatban színlelés, amely azt a célt szolgálja, hogy elfedje azt a tényt, hogy a neokonok kérdése min­dig az volt, és mindig az lesz: „jó-e az a zsidók számára?"

A különböző cselekvési tervek, ame­lyek ösztökélik a neokon hidegháborús harcosokat, ahogy szembeállnak egyko­ri régi jobboldali szövetségeseikkel, megfigyelhetők a frontok minden terüle­tén. A legnyilvánvalóbbak voltak a két tábor különböző reakciói Oroszország irányában a hidegháború befejezése után. Amíg a paleo-konzervatív hajlamú hidegháborús harcosok normalizált kap­csolatokat sürgettek Oroszországgal, ad­dig a neokonok folytatták a hideghábo­rút, lelkesen támogatva a csecsen szeparatistákat, mint „szabadságharco­sokat", és támogatva a NATO kiterjeszté­sét. E különbözőség okai teljesen világo­sak, A régi jobboldal ellensége a kommu­nista ideológia volt, míg a neo-konzervatív zsidók gyűlöletet tápláltak az orosz nacionalizmussal szemben. így a poszt­kommunista Oroszország, még mindig nagyon nagy fenyegetés az utóbbiak szá­mára, különösen az újjáéledő orosz „ult­ra-nacionalizmussal" és „antiszemitiz­mussal" párosulva, míg a kommunista uralom hiányában a fentiek nem nagyon érdeklik a régi jobboldalt.

Az „anti-kommunizmussal" kapcsola­tos összes szólamuk ellenére az igazi  hajtóerő, ami ösztönözte a neokon hidegháborús harcosokat, a gyűlölt orosz gojok megbüntetése volt az „antiszemitizmusuk" miatt, nem pedig bármely ellentét a marxizmus maradványaival, vagy a rejtett marxizmussal szemben. További bizonyítékaként annak, hogy erről van szó, elég megfontolni azt a tényt, hogy míg a régi jobboldal olyan keresztény disszidenseket támogatott, mini Szolzsenyicin, addig a neokonok számára az egyedüli legitim "disszidensek" olyan cionisták voltak, mint Ivatan Saranszkij, éppen úgy, mint ahogy az egyedüli „menekültek", akiket támogattak a neokonok, mindig zsidók voltak (köztük a mostani szégyenletes Ogyessza maffiózók). Szolzsenyicin az orosz nacionalizmust és az ortodox egyházat képviselte, amely a neokonok oly sok elődjét a bolsevizmus támogatójává tette,  ezen Szolzsenyicin és a keresztény disszidensek helyzetét befeketítették a neokon publikációkban, míg a cionista zajongókat hősként üdvözölték.

Ebben a tekintetben a neokonok hűséges örökösei León Trockijnak, aki Sztálint és a követőit nem a brutalitásuk miatt ítélte el (Trockijtól, mint a Vörös Hadsereg parancsnokától és Lenin terrorista CSEKÁ-jának felügyelőjétől nem  volt idegen a brutalitás és a szadizmus), hanem az „antiszemitizmusuk" és a „forradalom elárulása" miatt. Úgy tűnik, Trockij fő kritikája a sztálinizmussal szemben az volt, hogy Sztálin Oroszországot nacionalista irányban tolta el, és nem egy nemzetközi „proletár" élgárda uralmának kialakításán dolgozott. Az tény, hogy a neo-konzervativizmus  intellektuális őseinek egy rossz szavuk sem volt a bolsevizmussal kapcsolatban, amíg a leninista-trockista célok teljesültek, azt mutatja,  hogy nem annyira  az  ideológia felülvizsgálata, mint inkább a törzsi önérdek ösztönözte ezeket a valószínűtlen megtéréseket.

Mivel a baloldalról az ál-jobboldalra való megtérésük nem volt őszinte, vár­ható, hogy egész sereg kérdést találunk, amelyekben a neokonok fenntartják bal­oldali ösztöneiket, és hűek maradnak a trockista örökségükhöz. Amikor a neokonok a hidegháborút úgy ábrázol­ják, mint a „kapitalizmus" és a „szocia­lizmus" közötti küzdelmet, arra töreked­nek, hogy minimalizálják azt a tényt, hogy a bolsevizmus és a Nyugat közötti konfliktus sok szempontból sokkal több volt, mint gazdasági rendszerek közötti ellentét. A legtöbb régi jobboldali számá­ra a gazdasági kérdések legjobb esetben periférikusak. Ők a marxizmusnak azért voltak ellenfelei, mert az materialista, ateista volt, mert elvetette a nacionaliz­must és a patriotizmust a globális forra­dalom nevében.

A legtöbb neokon olyan kultúrából jött, amely éppen olyan materialista és kozmopolita volt, mint a korai bolsevik vezetők, így hát meglehetősen valószí­nűtlen, hogy bármilyen vitájuk lenne a kommunista tannak ezekkel a vonatko­zásaival. Az a tény, hogy a neo-konzervativizmus olyan ideológia, amely ter­mészetében materialista és középpontjá­ban internacionalista (a „globális de­mokráciáról" és a „globális piacról" szóló beszédével), nyilvánvalóvá teszi, hogy a marxista baloldal támogatói él­nek és ott találhatók a Commentary és a The Weekly Standard újságírói között.

Úgy tűnik, az ő konzervatív színlelésük arra a tényre korlátozódik, hogy ellenzik a „szocializmust" (annak nacionalista változatát) a (nemzetközi változatú) „ka­pitalizmus" nevében, és a túlságosan sok naiv ember számára ez elégségesnek és hihetőnek tűnik.

A neo-konzervativizmus igazi termé­szetének megértése megvilágítja a jobb­oldal és a baloldal közötti harc lényegét. Ez sohasem a „kapitalizmus" és a „szo­cializmus" közötti küzdelem volt, ahogy azt a neo-konzervatív, illetve kommunis­ta propaganda el akarta hitetni, hanem inkább a spiritualizmus és a materializ­mus, a nacionalizmus és a globalizmus, a hagyomány és a felforgatás, a nyugati civilizáció és annak ellenfelei közötti küzdelem. Ha az arcvonalat így húzzuk meg, nagyon is világos, hol állnak a neokonok. Sok „kapitalista" megértette, hogy nem a gazdasági eszközök a fonto­sak, hanem a kívánt cél a lényeges. Jacob Schiff megértette ezt, amikor pénzelte a bolsevikokat, és éppen így megértette Rupert Murdoch, TedTurner, Tviarc Rich, Boris Berezovszkij és George Soros, hogy a "kapitalizmusnak" az általuk kép­viselt formája teljesen összeférhet a bal­oldal lényegével, és barátokat és szövet­ségeseket találhatnak a látszólag konzer­vatív neokonok között.

Sajnos, sok jobboldali közel sem ilyen lényeglátó a szövetségesei megválasztásában.

(Ford.: Tudós-Takács János)

Last update : 2007. October 13.

Keywords : neokonzervativizmus; trockizmus

Average user rating

   (0 szavazás)

Display 5 of 2503 comments