Misima Jukio - akit a világ angolosított írói nevén Yukio Mishimaként ismer - mély érzésű, tragikus világlátású szépíró volt. Alkotásaiban általában a múlhatatlan szépség és a romlás s elmúlás témái foglalkoztatták, olyan emberek, akik- mint Dosztojevszkij mondaná - a “szodomai eszményekkel megfertőzött lélek" (az érzelmek és a testiség felfokozott tudata) ellenére is az örök szépséget és maradandóságot keresték.* Irodalmi tehetsége és művei már életében világhírűvé tették, amivel azonban ő egyáltalán nem volt elégedett.

Írásaiban gyakran öltöztette egyéni írói jelképekbe az Egyesült Államok által 1945 után szisztematikusan modernizált, természetes báját, hitét, hagyományait és szellemét veszített Japánt, amely a merő gazdasági föllendülés “haladásába", a Jólétbe" és megalkuvásba süllyedt. “Arcok vég nélküli határtalan és reménytelen egymásutánja... " - írja. Misima egyszer csak felsóhajtott: “Ha gondolatban újraélem az utolsó huszonöt évet... alig mondhatom, hogy éltem." Bizonyos előzmények után egyetemeken kezdett agitálni a modernizáció, a baloldal és “Amerika új térítői", a hippik hatásával szemben. Saját költségéből megszervezte, felfegyverezte, felöltöztette a Tatenokait, a Pajzs Társaságot, a Japán Császár Császári Véderőegyletét, amely katonai keretek között kívánta ápolni és őrizni Japán jelentősebb hagyományait.** “A természettörvényeit is meg akarja cáfolni." Két év múlva, testének halála előtt utoljára papírra vetett sora a következő: “Az emberi élet rövid, de én szeretnék örökké élni. "

A Tatenokai (1968-1971) tagjait nem, pontosabban nem nagyon érdekelte, hogy a mindenkori Japán Császár időszerű képviselője nem tart igényt szolgálatukra. A Császár alakjának jelentése és jelentősége mindig is központi szerepet töltött be a zen-buddhizmus még nem degenerálódott samurai-változataiban, és Misima szerint, ennek így is kell maradnia. A Császár tisztelete, a “Középpont" kultusza, az (azzal való) Végső Azonosság megvalósítása - a Császár ezen értelemben vett “védelme" -mindennél jelentősebb. Hogy mikor nyílik lehetőség külső, világi szinten is kifejezésre juttatni ezt, az magához a lényeghez képest mindig kérdéses. “A Tatenokai várakozó állapotban lévő hadsereg. Nem tudhatjuk, mikor jön el a mi napunk. Talán soha, de talán már holnap. Addig vigyázzállásban maradunk. Nincs utcai tüntetés, nincs falragasz, nincs nyilvános szónoklat, nem dobálunk benzines palackokat és köveket. A végső, súlyos pillanatig nem vagyunk hajlandók tettekkel kompromittálni magunkat. Mert mi vagyunk a világ legkisebb hadserege, de szellemét tekintve a legnagyobb. "

A “végső aktualizációs pillanat" Misima és leghűbb társai számára immár egyetlen lehetséges formája akkor kezdett körvonalazódni, amikor nyolcvan főből álló, addig a japán hadsereg égisze alatt gyakorlatozó társaságuk elveszítette támogatóit (Sato és Nakasone is “túlságosan jobboldalinak kezdte tekinteni őket), közölték velük, hogy semmilyen formában nincs igény a Tatenokaira. Hosszas előkészületek után, Misima 1970. november 25-én négy társával besétál a Nemzetvédelmi Minisztériumba, és hogy beszédet mondhasson a hadsereg tagjainak Japán hanyatlásáról, túszul ejti a Vezértábornokot. Elmondja beszédét - “Azt látjuk, hogy Japán megrészegül a jóléttől, és elmerül a szellemi tunyaságban... Vissza fogjuk adni régi arcát és eközben meghalunk. Lehetséges, hogy mindenáron élni akartok, és elfogadtok egy világot, ahol a szellem már halott? " -, majd seppukut követ el.

Halála után, rituális öngyilkossága ellenére (a jobboldaliság egyik utolsó, nyilvánossá és világszerte ismertté lett huszadik századi megnyilvánulása ellenére) megkezdték gondosan szétválasztani az “író Misimát" a “politikus Misimától", ami már pusztán a fentiek értelmében is eléggé reménytelen. Marguerite Yourcenar volt az egyik ismert író, aki más jobboldali személyek mellett Misimát is megpróbálta megérteni és megértetni: “A test, ez a »húsfüggöny«, amely szünet nélkül mozog és remeg, bizonyára azért végzi majd fölhasítva vagy teljesen elhasználva, hogy megmutassa az ürességet.. Kétfajta emberi lény van: azok, akik elhárítják maguktól a halál gondolatát, hogy ... élhessenek, és azok, akik éppen ellenkezőleg, azáltal érzik át, bölcsen és erőteljesen a létezésüket, hogy odafigyelnek minden jelre, amelyet a haláltól kapnak testük érzetein vagy a külvilág jelenségein át. Ez a kétfajta szellem nem keveredik."*** Misima már 1956-ban is a következőket írta: “játszottam magamnak a nyugodtan szemlélődő, hatalmas művészt, önnön belső világának királyát. Belül mindennél dúsabb volt az, aki nyomorúságosnak látszott odakinn. Ez a nyomorúságra kárhoztatott fiú, persze kiválasztottnak tartotta magát. Éreztem, hogy küldetés vár rám itt, ezen a földön, de még nem tudtam, mi lehet az... "

Ha itt nemcsak Misima tetteinek, illetve utolsó tettének dicsőségéről, hanem életének további tanulságairól is írnom kell (hiszen az öngyilkosságot nyilvánvalóan nem lehet “kívülről" sürgetni), akkor mindenekelőtt “a fiatal jobboldali generáció problémáira" kell még rátérnem. Jukio Misima esetéhez némileg hasonlóan a mai fiatalokat is - már akiket egyáltalán számításba lehet venni - erősen foglalkoztatja az élet “művészi szemlélete": filmek, fényképek, zenék, hangulataik és testük - a “lelkiség" problémái. Misimához hasonlóan többen “szeretik a történelem zsarnoki figuráit", “gyönyörűséget látnak a fegyverekben" vagy uniformisokban - ahogy ő azt a Kinkakuji lapjain is megvalotta. Mi Misima alakját - a rendelkezésre álló információink alapján - azonban olyannak éljük meg, mint aki élete egy döntő pontján lényegileg szakított ezekkel a dolgokkal, és éppen legfőbb “politikai" nézetei -jobboldalisága, monarchizmusa és hagyományhűsége - segítségével lerázta magáról a “naturalizmus", a “fetisizmus", a különc vágyak, a külsőségek, az “individualizmus", a hangulatiság, az ellentmondásosság és az érzelmiség mindennemű bilincsét.

Amikor az ember valóban jobboldali, amikor aktívan harcol, és Vele összeforrva hisz a Monarchában, amikor a hagyományok fele nem formájuk, hanem tartalmuk szerint fordul - lehullanak róla az élet, a hangulatiság és a lelkiség bilincsei. Hasonlóképpen a halál esetében: az - ekkor - már nem pusztán mint testi tény és lehetőség létezik a számára. Nem sajátos fordított “esztétikája", nem “vágya" értelmében érdekes, nem is mint a kétségbeesés ellenszere. Követve ezt az utat, az ember egyszer teljeskörűen és félreértések nélkül megértheti a Hagakure szavait - “ Haljatok meg minden reggel, és nem fogtok többé félni a haláltól!" -, ami után a testi halál immár nem az egyedüli számára. Már életében is meghalhat; egészen feláldozhatja emberi énjét, azért, ami számára előbbrevaló. Mire a testi halál ideje eljő, már egészen meghalt, ám megértve és megvalósítva: az örökérvényű Üresség ural mindent, maga a múlhatatlan és kezdettelen Király, kibe a halál is aludni tér. Az Üresség, amely ezer és ezer halálból táplálkozva legyőzi a halált, s végtelenül és rendületlenül áll a születő korcs és részleges világok felett.

Eljön a nap, amikor a halálból merítve Végtelenként ébredünk, és korlátlan Ürességünket sem világ, sem halál nem érdekli - eleve legyőzve azokat.

Aldebaran Zoltán

* Magyarul lásd: Arc a tükörben (modern nó-színjáték egy felvonásban), “Nagyvilág", 1964/7. szám, 1011-1021. o.; Az Aranytemplom (regény), Európa, Budapest 1989; Egy maszk vallomása (regény), “Nagyvilág", 1993/10-11. szám [később önálló kötetben is].

** Lásd, Julius Evola: A szamurájok útja, in: Zen - A szamurájok vallása (Öt tanulmány a japán buddhizmusról), Kvintesszencia, Debrecen 1996, 13-22. o. [Misimáról külön: 13. és 22. o.]

*** Marguerite Yourcenar: Misima, avagy az űr víziója, in: Én szép kastélyom (Válogatott esszék és tanulmányok) [Szerk. és ford. Rayman Katalin], Magvető, Budapest 1986, 124-150. o. [kiemelések tőlünk]

Last update : 2007. August 13.

Keywords : Misima Jukió

Average user rating

   (0 szavazás)

Display 5 of 10019 comments